Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Thaiföld I. rész

Bangkok, a megérkezés

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2014.09.29. |
Thaiföld
Thaiföld I. rész
Tizenegyedik hátizsákos utamon, Thaiföldön kíváncsisággal vegyes örömet és felajzottságot érzek. Eddig a legrövidebb egy napos Kairóban, a leghosszabb három hónap Latin-Amerikában volt. Most is világkörüli út tervét forgatom a fejemben, amin nekem is mosolyogni kell, mert az eddigi tapasztalatok azt mondatják, hogy ez a kirándulás sem az agyamban kerengő homályos tervek szerint fog alakulni…

Mottó: „Bangkok úgy csapódik le bennem, mintha összegyúrnánk Caracast San Franciscóval és Guatemala Cityvel és az egészet Délkelet-Ázsiába röpítenénk.”

Felülről…

Az udvariasan mosolygó, végtelenül segítő- és szolgálatkész thai emberek mintha nem lennének képesek erőszakra, agresszióra. Bangkokban vagyok. A Hotel Intercontinental harminchetedik emeleti VIP lounge-ban Mac van előttem. A törhetetlen zöldes üvegen keresztül zavart tekintettel bámulom az alant elterülő metropoliszt. Kockásabrosz-kendős fejű sejk, de legalábbis gazdag arab úriember nagy kerek asztalnál hangos csámcsogás és böfögés közepette jó étvággyal ebédel. Felém néz, biccent a fejével, szájából a hiányos sárgás-fekete fogak közül étel fröcsög az osztályon felüli minőségű plüss padlóra és bársonyfotelre. A szállodai cech állja a takarítás költségeit is.

A tükörképemre pillantok. Izzadtságfoltos póló, zilált rasztás haj, kerekesszék és két hátizsák néz vissza. ’Hogy is kerültem Bangkok fölé, ebbe a hátizsákosnak igazán nehezen nevezhető miliőbe?’ Hogy megcsodálhassam a várost, szakadt pólóban, izzadtan, büdösen engedtek fel ide.
Majd félórája vagyok itt, kezdem otthonosan érezni magam. Csak pár percre kéredzkedtem fel, de amikor indulni akartam a selyemkimonós recepciós kisasszony röstelkedve adta tudtomra, hogy tűzriadó gyakorlat miatt nem működik a lift, fent ragadtam a 37. emeleten. Itallal és ennivalóval kínál. Legalább a ruhám is megszárad, mert amióta kiléptem a hűtőszekrénynek is kiválóan üzemeltethető magasvasút ajtaján, és könyörtelenül mellbevágott a párás, negyvenfokos trópusi hőség, és míg be nem léptem a szálló ajtaján, egyfolytában úgy izzadtam, mintha egy közepesen felfűtött infraszaunában menetelnék teljes felszereléssel. A lábaim szerencsére sztoikus nyugalommal fogadnak hideget-meleget – mintegy húsz éve.

Presztízs Magazin

A majd kétszáz méteres magasságból jó messzire ellátni, ennek a városnak se széle, se hossza. A horizonton felhőkarcolók vesznek bele a távoli sötétszürke látóhatár peremén egyfolytában villámló-tomboló ködös viharba. Innen fentről abszolút biztonságosnak, rendezettnek, tisztának és leginkább némának tűnik a szmogos város. A monszun hivatalosan ugyan véget ért, ázni errefelé nem sokat fogok, bár az ablakon kitekintve ebben a pillanatban ez eléggé hihetetlennek tűnik.
Makettként, terepasztalként terül el alattam Bangkok. Az orrom alatti közlekedési csomópontban megdöbbenve látom, micsoda irdatlan építmény a magasvasút. Több méter vastag vasbeton lábakon kétszer öt sávon bonyolódik a forgalom. A fennmaradó üres tereket autók, robogósok és hangyaként jövő-menő gyalogosok hada tölti ki.
Az épületek tetején kertek, medencék, parkolók, helikopter leszállók, teniszpályák, kispályás focigrundok. Odalent hatalmas ovális lóversenypálya, a közepében pálmafákkal és tavakkal szabdalt golfpálya. A mélységélességet mellőzve a teleobjektív szinte egybeolvasztja a többszintes épület tetején vasat szerelő munkásokat, és a kilométerrel távolabbi zöld pázsiton kis fehér labdákat ütögető szerencsésebbeket. A szakadó eső különösebben egyik csapatot sem zavarja, vagy hátráltatja. Közben megjavult a lift: lemegyek az élet színterére.

Presztízs Magazin

Lentről…

Bangkok úgy csapódik le bennem, mintha összegyúrnánk Caracast San Franciscóval és Guatemala Cityvel, és az egészet Délkelet-Ázsiába teleportálnánk. A mosolygó emberek kedvesek, segítőkészek. Odanézek, máris rohannak segíteni. A háromszintes magasvasúton – hogy le tudjak jönni –, a biztonsági ember megfordítja a mozgólépcső működési irányát!
A hatalmas Suvarnabhumi reptéren fiatal, gyermekarcú és - méretű férfi segít kiszállni a keskenyszékkel. A fiatalember dolga csakis az lehet, hogy a repülőgép ajtajától a reptér kapujáig kísérjen. Már felmarkoltuk a csomagom, elmentünk WC-re, pénzt váltottunk, ettünk egy szendvicset, de ő még mindig, bizonytalanul ugyan, de követ és segíteni próbál. Még hajnali öt óra sincs, a repülőn nem nagyon aludtam, itt az ablakban ezen a kényelmes padkán, a turistarendőrséggel szemben durmolok pár órát. Hajlongva veszi tudomásul, megvárja, míg elhelyezkedem az ablakpárkányon, a levetett cipőm párnának a fejem alá teszem, magamhoz ölelem a csomagjaim és becsukom a szemem.
Nyolc után frissen, üdén, tettre készen ébredek. High-tech liftek, álló, falra ragasztott, befüggesztett kivilágított irányjelző táblák és érintőképernyős kütyük, éttermek, akadálymentes WC-k és ivókutak, orchidea-hegyek és milliónyi nyüzsgő, udvarias, mosolygó utas és alkalmazott mindenfelé. Ha valaki mégsem boldogul, akkor egy szemvillanás alatt kérhet segítséget a reptér ezernyi alkalmazottjától.

Presztízs Magazin

Húsz amerikai dolláromért a több centi vastag üveg mögött mosolygó fiatal lánykától valamivel több, mint 600 bahtot kapok. A belvárosba való jutáshoz taxi, minibusz, busz és akadálymentes magasvasút közül lehet választani. A vonat, a BTS Skyline mellett teszem le a voksom. A belváros mintegy 36 kilométerre van innen, a normál vonat 45, az expressz 90 bahtba kerül.
Alighogy összeszedem magam és becsomagolok a padon, máris kiszúr magának egy egyenruhás ember, aki hajlongva és mosolyogva kísér a BTS kettővel lejjebb található állomására. A peron büszkesége lehetne bármelyik nyugat-európai fővárosnak! A síneket folyamatos, fotócellás ajtókkal taglalt üvegfal választja el a perontól. Baleset kizárva. Az egyébként is fegyelmezetten, a padlóra felfestett jeleknél egy soros sorban álló embereket még néhány biztonsági ember is vigyázza. Nekem már két segítőm van. Egy reptéri és egy BTS-es egyenruhás. Így biztosan eltalálok a belvárosba.

Hirtelen jött, rövid ismeretség

Presztízs Magazin

Alighogy beállok a peronon a sor végére, az előttem álló elegáns, középkorú, napbarnított európai nő megfordul, megnéz és megszólal: ’ You look very organized, Sir! – Összeszedettnek tűnik, Uram!’ Így ismerkedtem meg rögtön az első reggel a magasvasúton Sabine Zipfer-rel, a feltételezhetően nagymama korú német gyárossal. Északon Chiang Mai-ban gyártanak valami elektronikai kütyüket. A félórás úton ellát mindenféle, szerinte hasznos információval. Csodálkozik, hogy a reptéren senki sem várt, hogy kerekesszékes létemre egyedül vagyok, hogy nem foglaltam szállást, hogy nincs útitervem. Csodálkozom, hogy csodálkozik. Megnyugtatom, hogy nem ez az első utam, és kevés út indul ilyen jól.
Sabine ragaszkodik hozzá, hogy mielőtt aggódva utamra eresztene, igyunk valamit. Sokáig bandukolunk a lélektelen belvárosban szörnyű járdákon és hatsávos utakon keresztül. Az összes nekem tetsző hely mellett szótlanul megyünk el.
Egy minibusz – annak ellenére, hogy a sofőr látszólag felém néz – elindul, és majdnem elüt. Szerencsére még vissza tudok hőkölni. Muszáj megtanulni az itteni közlekedési szabályokat. A kisebb utat ad a nagyobbnak, vagy pórul jár. Egy pláza földszintjén beülünk egy gusztustalan luxus-kávézóba, amit Sabine a kedvenceként említ. A pláza ajtajában egy méretes vasbeton pillér mellett páfrányok gyűrűjében üvegszemű, kopottas zöld mohabundás csodaszarvas néz velem farkasszemet.

Presztízs Magazin

Egy órát beszélgetünk Sabine-nel, majd elindulok, mert kezdem magam nagyon rosszul érezni. Nem egészen arra vágytam, hogy Bangkokban egy plázában porcsokit igyak egy német gyáros társaságában, akinek a legfőbb baja, hogy a világpiacon követhetetlenül fluktuál az arany ára.
Felakasztom az utazós zsákom a szék fogantyújára, éppen csak a vízszintes gumírozott részre, hogy a háttámlát és a hátamat ne gyűrje össze, felpenderítem a másik zsákot a vállamra, bekötöm a mellhevedert, nyakamba akasztom a fotóstáskát az új kincsemmel, a Nikon D800-al a begyében, s máris szélsebesen ereszkedek lefelé a pláza rámpáján. Két parkolóőr rohan megmenteni az életem, de mire hozzám érnek, már lent vagyok. Azért olyan könnyen nem adják fel, utánam futnak, és meg kell ígérnem, hogy többet nem teszek ilyet. Nem túl meggyőzően bólogatok, mire utamra engednek.

Sehol egy gyalogos…

A belvárosban effektíve lehet székkel a járdákon közlekedni, minden sarkon és járdaszigeten járdarámpa teszi lehetővé a továbbhaladást. Meredek, töredezett rámpák ezek, ahogy a járda is az, de itt legalább nem kell az autók közt haladnom. A járdán az összes elképzelhető és elképzelhetetlen akadály nehezíti az előrejutásomat. Egy helyen egyre csak szűkül a járda, de úgy ítélem meg, hogy még éppen el fogok férni. A milliméterekkel nem is lett volna baj, de a szék váza nem teljes merev, a járda pereme olajos és egy pillanat alatt az oldalra, az úttestre, az araszoló kocsik közé zuhanok. Minden marad a helyén, a fényképezőgép az ölemben a kis karabinerbe becsatolva, a zsák a hátamon, két kezem a hajtókarikát markolja, ki sem esek a székből, csak éppen oldalvást heverek az úton. Meglehetősen kétségbeesve nézhetek körül, mert pár ember leugrik a járdáról, megállásra intik a kocsikat, megragadnak, felemelnek, feltesznek a járdára, mosolyogva megveregetik a vállam. Mint egy felhúzott rugós kisautó, máris mehetek utamra.

Presztízs Magazin

Így első napon az az érzésem, hogy az udvariasan mosolygó, végtelenül segítő és szolgálatkész thai emberek mintha nem lennének képesek és alkalmasak erőszakra, agresszióra. Ezt ugyan később szóban többen is cáfolták, de a gyakorlat nekem mást mutatott.
Ahol nincs felfestett zebra vagy lámpa, vigyorgó, egyik karját óvón fölém tartó, a másikkal a forgalmat megállító vakítóan fehér makulátlan egyenruhás rendőr kísér át a hat- vagy nyolcsávos sugárutakon, miközben a csillogó-villogó csizmáján és a homlokomon gyöngyöző verejtéken majd hasra esik a trópusi nap sugára.
Kevés holmit hoztam magammal. A székre akasztható táska 8 kiló, a hátizsák hét, a kis fotóstáska vagy kettő lehet. Nyilván nem a súllyal, hanem a meleggel és a párával van itt probléma. Gyengének sem mondhatom magam, otthon rendszeresen járok úszni, kosarazni, biciklizni, és ha nem muszáj kocsiba ülni, gyalog járok mindenhová. Sovány ugyan nem vagyok, de majd ezen az úton megint szépen lebarnulok és akkor, amikor még nem szembesültem a thai vendégszeretettel, még úgy gondoltam talán le is fogyok egy kicsit.
Khaosan Road, a hátizsákos turistanegyed a cél, ami felé szép lassan, gyalogosan haladok a Phaya Thai állomás felől. Időnként megkérdezem, hogy merre is kellene mennem, mire az emberek hüledezve ajánlgatnak taxit, tuk-tukot, buszt, vonatot. Senki nem akarja elhinni, hogy gyalog szeretnék oda eljutni. Körülnézek, valóban sehol egy gyalogos. Ahogy az embereket faggatom, annak ellenére, hogy tudom, hogy jó irányba haladok, az az érzésem, mintha egyre messzebb kerülne a KR.

Presztízs Magazin

Egy zsákutca végén kártyázó biztonsági őrök karjába futok bele, megfordulok, átmegyek egy kis íves hídon egy csatorna felett, be egy kis parkba, majd fedett parkolóba, onnan egy folyosóra. Öltönyös, nyakkendős alkalmazottak pingpongoznak egy nagy üres szobában. A többiek a padon, a fejükig lógó szakadt álmennyezet és megrogyott pillér alatt ülve hangosan kommentálják a meccset, egyfolytában nevetgélnek. Megállok, nézem, ahogy játszanak, sehogy sem értem, hogy min tudnak ennyit nevetni? Csak pingpongoznak, mit lehet ezen ennyit kacagni? Nem érthetem, most érkeztem Kelet-Európából…
Fütyörészve kutyagolok tovább. Egy patyolattiszta nagy teremben rozsdamentes edényekben rotyog a finom ennivaló. Körvonalazódik, hogy betévedhettem egy luxus-szálloda konyhájára. Ami fura: itt ez senkinek sem feltűnő, senki sem állít meg, fordít vissza. Ők valami ellenőrt, netán excentrikus milliárdost sejthetnek bennem, én pedig évekig jártam a Műegyetem Goldmann téri menzájára, ahol ugyanígy jutottam be, csak az emberek kevésbé voltak mosolygósak, és a folyosók rövidebbek, zsírosabbak.

A helyi villanyórás

Köszönök jobbra-balra, mindenki hajlongva viszonozza. Az egyik kuktát csak úgy heccből megkérdezem, merre van a recepció. Telefonál, és int, hogy várjak. Pár perc múlva egy Swiss Hotel sapkás boy jön le értem, személyzeti folyosókon keresztül kísér át az alagsorba, majd étellifttel fel a földszintre, ahol további rejtett folyosókon, öltözőkön és raktárakon keresztül megérkezem egy puccos ötcsillagos szálló előterébe. Brávó!

Presztízs Magazin

Ha már itt vagyok, legalább elmegyek a dizájnos luxus akadálymentes WC-re. Odabent mindent csupa fekete gránit. A helyiség tele van sötétséget jól tűrő orchideával. Rejtett fényforrásból dereng annyi fény, hogy a WC csészét könnyedén megtalálom. A nyugtatóan andalító zene nyilván azért szól, hogy ne idegeskedjen senki, aki az öblítő gombot nem találja.
Ez a rész is ismerős nekem. Egyrészt egy nagyon hosszú és vastag könyvet írhatnék a világ akadálymentesnek mondott vécéiről, másrészt nevetnem kell, mert eszembe jut az egyik idevágó mulatságos történet. Műegyetemista koromban, ami nálam az 1992-2006 közötti időszakot öleli fel, már gyakran dolgoztam akadálymentesítési projekteken, Budapesten. Ha az épület műemlék volt, fel kellett menni a budai Várba, az akkor még Műemlékvédelmi Hivatalnak nevezett műintézménybe a terveket leegyeztetni az előadókkal. A hivatal pontosan a Hilton bejáratával szemben volt, sok ablaka az utcára, a Hiltonra nézett. Sokadik alkalommal az ott dolgozó előadó nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: Áruljam már el, hogy mit keresek én állandóan a Hiltonban? Mert folyton azt látja, hogy kilépek a Hilton ajtaján, átvágok az utcán és jövök fel hozzájuk. „A Hiltonba csak vécére járok.” – feleltem. A nevetése ma is a fülemben visszhangzik…
Reggel óta szaunában érzem magam. Fejem felett már-már szinte árnyékot vetnek a kusza vezetékek, amelyek sűrű fekete pókhálóként fonják be a várost. Elnézve az egyik villanypóznán lógó több tíz különböző méretű dobozkát, a villanyórákat, a ménkű nagy kábeltekercseket és a szélrózsa minden irányába tízesével szerteágazó kábeleket, megállapítom, hogy nem szívesen lennék villanyszerelő errefelé.
Egy másik utcában egy céges kisteherautó tetején narancsvörös overálos manusz valamit távcsővel kémlel a magasban, majd időnként jegyzetel. Mi a fene?! Madarak, ufók, gömbvillámok sehol a láthatáron. Az illető a villanyórák állását olvassa le a kukkerrel, mert máshogy nem lehet hozzáférni. Zseniális megoldás olyan szempontból is, hogy így nehezebb a villanyórákat megberhálni és áramot lopni. Sok, a levegőben lógó vezeték meg van csapolva, szikszalaggal jobbra, balra ágaznak le további kisebb átmérőjű drótok. Persze az is lehet, hogy itt nem lopják az áramot, csak ilyen primitíven csatlakoznak a rendszerbe az újabb fogyasztók.
Színes selyemszalaggal átkötött, nyakékekkel díszített nagy fa alatt fröccsöntött liliputi világ kápráztat el. Pöttöm Buddhák, hercegek és hercegnők, táncosok és harcosok, elefántok és kakasok és egyéb mesebeli állatok élik itt a szerteágazó lombok alatt halhatatlan műanyag életüket. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben óhatatlanul eszembe jut, hogy vajon otthon hány éjszakát bírna ki ez a műanyag utcai installáció anélkül, hogy ellopnák vagy tönkretennék?

Átlag: 4.4