Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Argentin kitérő az Andokban

Bolívia VI.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2018.06.12. |
Bolívia
Argentin kitérő az Andokban
Mottó: A Föld leghosszabb hegysége, az Andok, Dél-Amerika nyugati partja mentén hét ország területén észak-déli irányban hétezer kilométer hosszan vonul. Három részre oszlik: a Déli-Andok Argentínában és Chilében, a Közép-Andok Chile északi részén, Peruban és Bolíviában, az Északi-Andok Ecuador északi részén, Peruban és Venezuelában. Az Északi-Andok két vonulata a Nyugati Kordillera és a Keleti Kordillera, amelyeket mély, többnyire átjárhatatlan kanyonok választanak el. Átlagosan két-háromszáz kilométer, ám a 18. és a 20. szélességi fokok között a szélessége néhány helyen meghaladja az 500, sőt Bolíviában eléri a hatszáznegyven kilométert is. Bár az nem olyan magas, mint a Himalája, de legalább olyan széles és kétszer olyan hosszú. Átlagos magassága négyezer méter, a központi vonulatról nyugatra meredek hegységek válnak le és szakadnak bele a Csendes-óceánba, míg keleti lejtői végtelenül lassan simulnak bele az Amazonas gyűjtőmedencéjébe és a végeláthatatlan pampákba. Legmagasabb pontja 6962 méterrel az Aconcagua, az ecuadori Andokban az egyenlítői kidudorodás miatt a Chimborazo a Föld középpontjától legtávolabb eső hely. Az Andokban rengeteg aktív vulkán található, ezek közül is a leghíresebb az egyik legmagasabb a világon, a Cotopaxi.
Az eddigi legeurópaibb
 
Latin-amerikai utam hetvenkettedik, a 2006-os év hatodik napjának szikrázó délelőttjén Argentínában, San Salvador de Jujuy (ejtsd: Szán Szálvádor dé Huhujjjj) városában, az Internacional Hotelben, egy teremnyi szoba vakítóan fehér ágyában ébredek. Tíz körül újsütetű barátaim, egy kedves argentin házaspár, Alejandra Ceva Rohas és Rodrigo Bustamante Curbis társaságában, akikkel azóta is van kapcsolatom, a szállóban reggelizünk. Eszembe jut, hogyha elmegyek velük a több ezer kilométerre lévő Buenos Airesbe, két héten belül biztosan nem jutok vissza a reptérre Mexikóvárosba, vagy csak hátizsákos utazóhoz méltatlan módon, méregdrágán, repülővel. Ale és Rodrigo még győzköd egy kis ideig, nagyon sajnálják, hogy nem megyek velük tovább. Muszáj Jujuyban maradnom, majd északnak fordulni, vissza Bolíviába. Könnyes búcsút követően továbbrobognak a főváros felé, én pedig – ha már így alakult – egy kicsit körülnézek.
Presztízs MagazinArgentína északnyugati csücske szép, tiszta hely, a vonzó elemeket ötvözi az Ó- és az Újvilágból, az eddigi legeurópaibb latin-amerikai ország, ahol zöld parkok, kék folyók, barátságos emberek kényeztetik az utazót. Egy kis étteremben életem legjobb sztékjét eszem, falatról-falatra ájuldozva elismerően bólogatok, miközben a pazarul elegáns idősb pincér időről-időre megáll az asztalnál. Kihúzza magát, figyeli, ahogy az ínycsiklandóan finom falatokat a számban forgatom, néha sokatmondóan megérinti a vállam, természetes kedvességgel, elegáns udvariassággal elégedetten követi a hús útját.
 
Jönnének a Szigetre
 
Az utcán egy bár terasza előtt fotózok, hirtelen nagy hangzavar támad, az egyik asztalnál ülő rakás fiatal, Barbara, Vanessa, Angela, Maria, José és mások mókásan pózolnak, majd az összes karjukkal lelkesen integetnek, hogy menjek oda. Rövid, de nagy buli kerekedik, mindenki Pestre, a Szigetre akar jönni, a lányok a nyakamban lógva borostás arcomat puszilgatják, a fiúk a kezem szorongatják, a hátam lapogatják, a combom csapkodják. Érettségi felkészítőre mennek, előtte megisznak egy pár sört, gondolom, errefelé ez így természetes. Édesek! Hirtelen elfelejtem minden bajomat, kis időre gondtalan tizenévesként hahotázok a bandával.
Presztízs MagazinAz egyik szomszédos asztalnál egy elegáns asszonyság feltűnően szúrós szemmel bámul bennünket. José odamegy, legnagyobb döbbenetére kezet csókol neki, invitálja asztalunkhoz, de a nő nem hajlik. Gringó, közli velük (kacsintva). Sajnos menniük kell, elbúcsúzunk, a hét fiatal beszuszakolja magát egy Polski Fiat méretű motoros konzervdobozba, a sarkon nevetve-visongva, utolsó csókhintések közepette folyamatosan dudálva, vészesen oldalra billenve, de legalább két keréken fordulnak be. Kis ideig még maradok, gondolom, váltok pár szót az amerikai nővel a bárban. Eléggé bizalmatlan, első kérdésére, hogy mióta élek itt, nevetve válaszolom, hogy éjjel stoppal érkeztem az országba, és már ma továbbállok. Nemigen hisz nekem, szerinte helybéli vagyok, látja, hogy megértem az argentin spanyolt. És honnan ismerem ezeket a fiatalokat? Ő már hónapok óta Jujuyban lakik, egy alapítványnál önkéntes, de még senkivel nincs kapcsolata a munkatársain kívül. De hát ez lehetetlen – álmélkodok hitetlenül. Hol tanultam a spanyolt? Itt-ott, Mexikótól délre, mindenütt. Á, ő nyelvvizsgázott Minnesotában, de az argentin spanyolt akkor sem érti, nem mer megszólalni.
 
Itt majdnem mindenki fehér…
 
Argentína sem sokkal akadálymentesebb a többi dél-amerikai országnál, de legalább nem büdös, és az emberek valóban szívderítően kedvesek. San Salvador de Jujuyban bárkit kérdezek, hogy merre lehet egy önkiszolgáló mosoda, nem ráz le rögtön egy laza ’nemtudommal’, hanem hosszas homlokráncoló gondolkodás és gesztikulált monológ után küld el négy saroknyira előre, majd párral balra, ahol mosodát ugyan nem, de annál több segítőkész embert találok. Ők még messzebbre küldenek, ahol újabb emberek már Sucre generális életére esküsznek, hogy ahova ők küldenek, ott istenbizony lesz mosoda.
Presztízs MagazinSucre elégedetten forog a sírjában, mert az ötödik helyszínen valóban megtalálom álmaim áhított mosodáját. Végül is nem rossz arány, Jujuy tartományi székhely, kiterjedt város, mosodát óhajtva akár egész nap kutyagolhattam volna az agylágyító melegben. Egy hímzett, nagyzsebes, kötényes, danolászó asszonyság éppen most nyitja ki, invitál is befelé, nem érti, hogy ez a pár lépcső miért akadály. Sebaj, azért segít, ruháskosarat tesz a járdára, a zsákom tartalmát kiterítem a flaszterre és szépen beleválogatom a koszos cuccaimat. Délután hatra, egy órával a busz indulása előtt mehetek érte, potom tíz argentin peso, 3,33 amerikai dollár lesz.
Egész nap meresztem a szemem, rég láttam ennyi fehér embert, aztán lassan leesik a tantusz, hogy ez Argentína, itt majdnem mindenki fehér, az indiánokat évszázadokkal ezelőtt eltüntették. Akkor is meglep, hogy a lányok többnyire szőkék és istentelenül csinosak, ráadásul közvetlenek, barátságosak, nem rátartiak. Egy kedves kis kávézóban, ami Oslótól Rómáig bárhol bátran megállná a helyét, a miniszterelnök tartású pincér, akinek kimért, elegáns mozdulataiban még ott csorog a hajdani hidalgók vére, tejeskávéval, nagy szelet gyümölcstortával és néhány kedves mondattal kényeztet.
 
Majd útközben…
 
Pár óra van még hátra a busz indulásáig, rovom az utcákat. Argentína? Igen, most már értem, miért menekültek-települtek ide az emberek hosszú évszázadok óta. A frissen mosott ruhák illatosak, a tulaj hüledezik, hogy milyen nehéz a zsákom, majd alig hisz a szemének, amikor fél kézzel lazán a vállamra akasztom, és tovább gurulok.
A terminálon a busz orrából valami zöld lötty folydogál, a vasalt fehér inges sofőr, és más, igen elegáns öltözetű alkalmazottak találgatják, hogy mi lehet. Döntenek, a busznak mennie kell, majd útközben megjavítják. A szendvicsárus férfi ötpercenként figyelmeztet, hogy lassan indul a buszom, majd odarohan, hogy egy peronnal távolabb vagyok, és segítsen-e azt az öt métert továbbgurulni. Hiába, ez nem Bolívia. A busztársaság viszont mégiscsak bolíviai lehet, mert felszállásnál a szokásos cirkusz fogad. Ülök a lépcsőn, magyarázom, hogy össze lehet csukni a széket, de nem értik. Emelném magasabbra, be a buszba, hogy megmutassam, de nem engedik. Fennhangon magyarázzák, hogy a szék a busz alá megy, nem az utastérbe. Pár perc huzavona után elküldöm őket a szokásos helyre, majd mászom tovább. Háromszáz kilométer, négy óra a határ, a jegy húsz peso, majdnem hét amerikai dollár. A kifogástalan új, széles aszfalton a sofőr száztízzel, padlógázzal hajtja hegynek felfelé a szerencsétlen sorsú brazil Mercedest, ami, ha állandóan így közlekednek vele, mégiscsak megbízható gyártmány lehet. Közben a fehéringes sofőrök feltűnően gyorsan elmajszolnak egy nagyobb zacskó kokalevelet, ebből leszűröm, hogy hamarosan sokat fogunk emelkedni.
Presztízs MagazinOdalent a zöld pázsiton két úrlovas, álomszép lovon, csillogó fekete csizmában, bricsesznadrágban galoppozik. Egy kemping pázsitján félmeztelen tinédzserek fociznak, a lányok a padon kuncognak és integetnek a busz után. Ki kell hajolnom az ablakon, mert nem hiszek a szememnek, vasúti sínek talpfástól, mindenestől lógnak a levegőben, az egész lehajolva, mintha hajókötélből lenne. Rettenetes, hogy elhanyagolják errefelé is a vasúthálózatot. Nyilván egy korábbi hurrikán nyomait látom, itt egy új kanyon keletkezett, felette kábelhídként lógnak a sínek. Egyértelmű: közeledünk Bolíviához! Féltizenkettőkor meg is érkezünk La Quiaca határvárosba. A sötét hidegben szakad az eső. A terminálon akrobatikus mozdulatokkal sem jutok be a vécébe, kacsával a kézben kint ázok a koromsötét zuhéban. Közben felmosták a várót, ami itt úgy néz ki, hogy kiöntenek pár hordó vizet, majd tartalmával együtt kisöprik az esőbe. Hátizsákom a vízben csücsül, de sebaj, minden külön vízhatlan zacskóba van csomagolva. Azért kibontom, megszagolom a frissen mosott, isteni illatú pulóverem ujját, erőt merítek belőle.
 
Majd reggel!
 
Viszlát, Argentínát motyogva battyogok a határátlépő felé. Argentin határőr szerint a határ bezárt, na de mire véljem a feje felett a táblát, hogy állandóan nyitva? Csattan a pecsét az útlevélbe, kiléptet, de figyelmeztet, hogy a bolíviai oldal nehezebb lesz, ők éjjel valóban bezárnak. Egyedüli utas vagyok a határon, nézegetem, hogy merre mehetnék át, mindenhol kerítés, magas padka, vissza kell mennem pár métert. A tiszt üvöltve rohan utánam, hogy nem arra van Bolívia, én meg udvariasan nyugtatom, hogy magyar vagyok, nem hülye. Hivatalból nem érti a viccet, de teszi a dolgát, átsegít a túloldalra.
Presztízs MagazinA bolíviai oldal teljesen kihalt, a hatalmas ’Bienvenidos’, Isten hozott tábla betegen pislákoló gyér fénye világít a vaksötét éjben. Kopogok, majd dörömbölök az ajtón, rúgnám, ha tudnám, az talán hasznosabb lenne. A kis vasablakon álomittas, nagydarab katona kukkant kifelé, zárva vannak, indulna is visszafelé. A résen gyorsan bedugom a kezemben tartott útlevelet, a lehető legkedvesebben kérem: csak egy pecsét, és már itt sem vagyok. Nem lehet, zárva vannak, álmos is, majd reggel fél hétkor. Még rám mordul, hogy fel ne merjem ébreszteni a társát a bevándorlásnál, mert ő nem lesz ilyen kedves és megértő.
A semmiből két másik hátizsákos tűnik elő a sötétben, uruguayiak, egy cipőben járunk. A katona utánunk kiált, hogy nyugodtan aludjunk meg valahol, majd reggel jöjjünk vissza a pecsétekért.
Túl sok reményt nem fűzünk hozzá, de szállást keresünk. Egyik zárva, a másik az emeleten, többnyire semmi információ, majd hirtelen csoda történik, a Hotel Centrálban van szoba a földszinten, csak néhány fél méter magas padkán kell fel- és leegyensúlyozni. Húsz peso a szállás, kemény két és fél amerikai dollár. A gyapjúpizsamás recepciós srácot kérdezem, hogy akadálymentes vécé van-e? Fityiszt mutat, én meg nevetek és elteszem magam és a szándékot is holnapra. Az ágy kifeküdt, ujjnyi vastag matraca és alatta a páncélingszerű muzeális ágyrács, akárcsak egy függőágy, a padlóig nyúlik. Elvackolok, fűtés gyanánt belebújok a télikabátba, majd egy szempillantás alatt hullafáradt álomba zuhanok. Reggel csodálkozva arra ébredek, hogy egy skótjuhász lelkesen nyalogatja a borostás képem. Nyugodtan fekszem vissza, álmodok, ugyan honnan kerülne ide egy ilyen flancos pedigrés kutya. De miután az álom makacsul ugatva rángatja le rólam a takarót, elfogadom valóságnak és kiszabadítom magam a függőágy fogságából.
A tegnap esti srácnál újfent, még nyájasabban faggatózok, hogy van-e vécé ebben a hideg és nyirkos kócerájban, mire bólogatva, szó nélkül vezet végig az amőbaszerű épület zegzugos folyosóin, kinyitja a lakatra zárt, tágas, majdnem akadálymentes vécét. Kérdezem, hogy ez tegnap este itt volt-e? Ez igen, de az áram nem. Restelkedve mosolyog, hogy itt hátul nincs villany. Azért még megnyugtatom, hogy tegnap csak pisilni akartam, nem borotválkozni. Összenevetünk. Rendes, segítőkész különben ez a fiú, a helyzetről nem ő tehet.
 
Átlag: 4.5