Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Az ezeréves Hanoiban

Vietnám II. rész

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2015.06.01. |
Nagy Bendegúz, Vietnam
Az ezeréves Hanoiban
Mottó: „Vietnam Marcus Aurelius Rómájából már Krisztus után 66-ban kapcsolatba lépett európai emberekkel. A 16. század elején az európai kereskedők és hittérítők is elérték. A zseniális francia jezsuita Alexandre de Rhodes kifejlesztette a latin betűkre alapozott, ma is használt „quoc ngu”–t (nemzeti nyelv). A II. Világháború alatt a térségben a japán agresszió ellen tulajdonképpen csak a kommunista Viet Minh fejtett ki jelentős ellenállást. A világháború befejeztével aztán Ho Si Minh bejelentette az ország függetlenségét, ami 1954-ig tartó függetlenségi háborúhoz vezetett a franciák ellen, melyet további 17 évnyi háború követett az USA és számos szövetségese ellen. 1975. április 30-án Észak-Vietnám bevonult Saigonba, és ezzel a háború hivatalosan véget ért.”
A Vietnámba látogatót azonnal megcsapja a nyüzsgő munkával jellemezhető életérzés. Család, munka, munka a családon belül, aztán még több munka. Nem csoda, hogy ebben az országban a munkanélküliségi ráta fikció. Igaz, itt még a robogókon fetrengő és turistákkal enyelgő fiatalokat is dolgozó embernek tekintik.
 
A vietnámi emberek nagy része életkortól függetlenül a hét minden napján hajnalhasadtától késő éjszakáig dolgozik. Napközben rövid ebédszünetet tartva élnek társadalmi életet, majd pillanatnyi habozás nélkül egy szemvillanás alatt térnek vissza a derékszaggató munkához.
 
Presztízs MagazinVálaszúton térben és időben a régi és új Ázsia között
 
A majd négymilliós Hanoiban a régi Ázsia egzotikus eleganciája zökkenőmentesen keveredik az új Ázsia dinamikus arcával: a középkor és a modernvilág békés harmóniában él egymás mellett. Párizsi kecsességgel fellegekben járó, ázsiai életritmus szerint lüktető óriási szabadtéri építészeti múzeum, amely úgy döntött, hogy inkább fejlődik harmóniában a történelemmel és idővel, ellentétben sok más ázsiai fővárossal. Hanoi térben és időben válaszúton a régi és új Ázsia között rabul ejti az ide látogató szívét, valóra válik a képzelet.
Motorosok tömkelege zsibong az Óváros összekuszálódott pókhálóra emlékeztető utcarengetegében, amely immáron ezer éve a kereskedelem olvasztótégelye, és ahol mind a mai napig a legjobban mérhető az újjáéledő város emelkedő pulzusa. Házaló kofák csúcsos szalmakalapban terítik be a piacok környékét, helybéliek teát vagy „bia hoi”-t, a világ legolcsóbb kézműves sörét szürcsölve csodálkoznak az életre és a turisták áradatára.
Hanoiban minden van: letűnt korok történelmének szaga, gyarmati örökség és gyorsan szilárduló modern külső. Nincs még egy hely, ahol ilyen jól ki lehet bogozni a kortárs Vietnám összegubancolódott idő-paradoxonját.
 
Presztízs Magazin„Dr. Jekyll & Mr. Hide”-os a történetem
 
Hanoiban a Hoan Kiem tó partján, egy padon ébredezve tudatában vagyok a ketyegő időnek. Néha annyira fáradtan, hogy a nevem sem tudnám megmondani. Gondolatban már keresem magamnak a következő szimpatikus padot. Kissé „dr. Jekyll & Mr. Hide”-os a történetem: otthon szép lakásban és irodában építészként dolgozom, itt hajléktalan pária vagyok. A bennem feszülő ellentétet mindössze az oldja, hogy senki sem kényszerít arra, hogy a padon aludjak. Alhatnék sokcsillagos luxusszállóban is, ahol az embert az égvilágon semmi nem emlékezteti arra, hogy a mai szentős reggelen Kabulban vagy éppenséggel New York-ban ébred-e fel.
Ma reggel biztos vagyok benne, hogy ebben a régióban nem akarok élni. Az ázsiai ember – legyen szegény vagy gazdag – pénzéhes, és ellentétben az észak-amerikai társaikkal, errefelé ezt az iszonyatos gazdagság utáni sóvárgást nem is igen titkolják. A kemény gondolatokkal együtt hihetetlen szép pillanatokat élek át itt is, bár sokszor annyira fáj a hátam és néha mindenem, hogy nem nagyon tudom élvezni. Lehet, hogy leginkább tulajdon átléphetetlen fájdalomárnyékom űz magam előtt.
Presztízs MagazinA kemény betonpadon fekve eszembe jut, hogy családot, feleséget, gyermeket is szeretnék, de az elmúlt években annyi csalódás ért, hogy fogalmam sincs, hol kezdjem el újra.
Tegnap elalvás előtt azon gondolkodtam, hogy kétféle helyen élnék szívesen. Skandináviában, vagy valahol az északi régióban, ahol teljes értékű civilként és szakemberként apró csavarként tekeredhetek bele a jól olajozott gépezetként működő fejlett társadalomba, vagy ennek geopolitikai ellenpólusán, Afganisztánban, Kongóban, Mauritániában, ahol kerekesszékes fehér mérnökként az életem űrutazáshoz hasonlító állandó küzdelem és gyötrelem lenne.
Az eredeti tervemet, hogy ezúttal tényleg megkerülöm a Földet, amire tudom, hogy képes vagyok, ahogy azt is, hogy nem élvezném, lassan-lassan az „Akár mehetek is hazafelé” gondolat kezdi felváltani. Az effajta utazásban az ember végtelen külső és belső távolságból néz vissza az életére, rengeteg ideje van gondolkodni, újra átélni a jót, kigyomlálni a rosszat. A rengeteg ember, aki otthon körülvesz, mint a forgószélben a pelyva rostálódik az időben és csak az igazak maradnak fent a szívemben.
Presztízs MagazinMa vettem egy „Air Vietnam” jegyet Hanoiból Saigonba. Busszal négy nap lenne, és kétszer annyiba kerülne. Meg akarom nézni a Mekong deltáját, onnan Kambodzsa felé veszem az irányt, Angor Wat és a khmer vidék nagyon izgat. Ha már itt vagyok, szeretnék még eljutni Burmába, Malájföldre, Indonéziába, Bruneibe, Szingapúrba, Kelet-Timorba, bár önmagában Indonézia olyan hatalmas, hogy évekbe telne felderíteni. Persze az is benne van a levegőben, hogy ha nagyon elegem lesz mindenből, hazamegyek és inkább a Bükkben és Miskolc belvárosában kalandozom tovább. Hiányoznak az otthoniak, az úszás, a kosárlabda, az új biciklim. Ha hazamegyek, kíméletlen módon meg kell reguláznom magam, mert az évek alatt elért szabad élet elért arra a pontra, ahonnan átfordulhat az embert felemésztő kártékony szabadosságba. Ezekkel a gondolatokkal, amelyek a porhüvelyével együtt lerázhatatlanul követik az embert, bárhova is menjen: remekül vagyok.
Néha megkérdezik tőlem, hogy mennyibe került a kamera, de nem hiszik el, ezért legtöbbször azt mondom, ajándék volt. A széket szadizó buszosok is ki szoktak akadni, hogy egy normál aktív kerekesszék ára Európában több ezer dollár, de ettől természetesen óvatosabban bánnak vele. Tudomásul veszem, hogy velük szemben tehetetlen vagyok.
A rakás dollárra a csomagomban inkább nem is gondolok. Időnként egy százdollárost külön teszek, hogy ha váltani kell, ne mások előtt vegyem ki a kötegből. Általában kevés helyi készpénz van nálam, és azt is úgy teszem zsebre, hogy a kis címletek legyenek kívül.
 
Presztízs MagazinA Buddha arcú művész-polihisztor
 
Ma kivételes katarzis-élményben van részem. Tegnap betévedtem egy fotósboltba, amelynek a kirakata már többször mágnesként vonzott. Odabent a képek, többnyire fekete-fehér portrék és szocio-fotók, egy nálam nem sokkal idősebb ember művei, valósággal letaglóztak.
A boltban sokat beszélgettem az eladó hölggyel, aki megígérte, hogy felhívja a főnökét, a fotóst, és ha van kedvem, estefelé jöjjek vissza, találkozhatunk. Hét körül érek újfent a boltba, a mester már hazament, de az eladó, az asszisztense felhívja, és kisvártatva megjelenik, mert valami oknál fogva mindenképpen találkozni akar velem.
Do Anh Tuan a ma élő egyik legnagyobb fotós, stílusa teljesen egyedi, senki nem készít az övéihez fogható képeket. Amikor rájött, hogy lenne miről, angolul jól beszélő tanítványa tolmácsolásában majd három órán keresztül beszélgettünk, filozofálgattunk. Interneten megmutatom neki pár képem – szerinte nagyon puhák, laposak, jellegtelenek, szétszórtak, koncepciótlanok. Az ő képeit elnézve igazat kellett adnom neki. Azt is mondta, hogy bár a készített képek általában tökéletesen jellemzik a fotóst, az én esetemben ezt nehezen tudja visszafejteni. Lehet, hogy azért, mert nem vagyok fanatikus fotográfus! – válaszoltam neki nevetve.
Presztízs MagazinDo Anh Tuan viszont gyermekkora óta napi tizenhat órát foglalkozik valamilyen módon fényképezéssel. A negatívokat saját maga hívja elő mind a mai napig, rá nem bízná senki másra! A képekhez a fotópapírt Japánból hozatja, ahol egy kis manufaktúra állítja elő a világ legjobb papírját. Az összes legújabb Nikon, Canon és egyéb profi vázat megveszi, összehasonlítja őket.
Arra a kérdésre, hogy Nikon vagy Canon jobb, tőle hallottam végre az első értelmes választ, ami úgy hangzott: „attól függ, mire akarjuk használni.” Ezt természetesen bőven ki is fejtette. Ő nem úgy fényképez, hogy vesz egy XY kamerát és elkészíti a képet, hanem a leendő képhez előveszi valamelyik profi vázát, és választ hozzá objektívet. Mint a festők és más képzőművészek. Ő maga is kivételes tehetségű festő és zeneszerző is, igazi Buddha arcú művész polihisztor. A digitális gép – bár csodálattal tölti el a technológiai csúcs, amire jutott –, csak előkészítő munkához kerül a kezébe.
A tanítványai holnap terepmunkán vesznek részt a ’Long Bien’, Öreg Hídnál, festeni és rajzolni fognak, hívott jöjjek én is, ismerkedjek a környékkel, lőjek pár fotót. Lemondom holnapi „terveimet”, és megyek a tanítványaival fotózni.
Do Anh Tuan nem győzi hangoztatni, milyen nagyra értékeli, hogy vettem a fáradságot és eljöttem Vietnámba. Leginkább az izgatta, hogy ülve, nagyjából konstans szemmagasságból, kerekesszékből hogyan lehet komponálni és megközelíteni a témát. Mert ő is vallja azt az a régi fotós igazságot, miszerint, ha nem jók a képeid, nem voltál elég közel.
 
Presztízs MagazinAz alkalmi „munka” is munka
 
A kora egyik leghosszabbjának számító kétezer négyszáz méteres ’Long Bien’ hidat a párizsi Daydé&Pillé építésziroda tervei alapján 1899-1902 között több mint háromezer vietnámi munkás építette. 1967-ben a CIA jelentése szerint még húsz USA F-105-ös bombázó akciója után sem gyengült meg eléggé a híd. Aztán az idő vasfoga elintézte, amire a bombázók nem voltak képesek. A hídnak alig több mint fele maradt meg eredeti állapotában, bár a következő években a francia kormány segítségével az eredeti tervek szerint fogják újjáépíteni. Jelenleg a híd alatt kanyargó Vörös Folyón az ország több régiójából származó szegény család lakóhajón tengeti életét.
Az erősödő szél esőt jelez, amikor harmadik napja tanyázom a „Hoam Kien” tó környékén. A lehetetlen állapot miatt szörnyen felháborodott fiatalokból álló robogós banda, akik már láttak padon aludni, kirajzik szállodát keresni. Alig egy óra múlva zúgnak vissza azzal, hogy találtak valamit. Szkeptikusan és kissé szomorúan is követtem őket, mert már kezdtem megszeretni a csillagszállót.
Presztízs MagazinBeljebb, a betondzsungelben találtak egy „Adam&Eva” nevű garniszállót, ahol öt dollárért keleti kényelemben, hálóteremben alhatok a város felett a negyedik emeleten. A bejáratnál mindössze három kényelmes lépcső segítőkész recepciós fiúkkal, nagy lift, hatalmas szoba és óriási fürdőszoba.
Miután vigyorogva és vállveregetve szélednek szét a szélrózsa minden irányába ezek a nagyszívű robogós tinédzserek, mindössze egy angolul egy kukkot sem beszélő lányka marad hátra, akinek – úgy látszik – nem sietős. A recepciós lefordítja, hogy a lány, aki mint kiderül huszonkilenc éves, hajléktalan, délről jött munka reményében és már hónapok óta a parkban alszik, jobb híján alkalmi prostitúcióból tartja magát életben.
 
Presztízs Magazin…és én is dolgozom!
 
Felajánlom, hogy legyen a vendégem a szobámban, ha már öt ágy van, tisztálkodjon és egyen rendesen. Láthatóan fél tőlem, de mégis rááll. Éjjel fél kettőkor keresünk egy zugéttermet, bevágunk egy hatalmas tányér nudli levest, majd irány a szálló!
A kaotikus belvárosban, hogy vissza is találjunk, mint a mesében, megszámolom a sarkokat. Háú, a lány sokáig időzik a fürdőben, majd kijön egy szál semmiben. Elborzadva látom, hogy heges, majd mindenhol kék-zöld foltokkal teli teste mennyire elhasznált. Háu megadó arccal akar befeküdni mellém, de rárivallok, hogy azonnal másszon fel az emeletre és reggelig meg ne lássam!
Reggel hétkor Háú az ágy szélén ülve fogja a kezem, és int, hogy megy. Nem értem, hogy miért, és hova ilyen korán, de a kezébe nyomok vagy tízdollárnyi duongot, majd eltűnik.
Délig az összes fáradalmam, nyavalyám kialszom, kipihenem. Mert valamiből élni is kell, délutánig az étteremben dolgozom egy otthoni irodának egy építészeti műszaki leíráson, majd emailben elküldöm. 
Holnap irány Saigon, mai nevén Ho Si Minh-város!
Átlag: 4.3