Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Bogotá csodái

Kolumbia IV.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2016.12.22. |
Bogotá csodái
Mottó: ’„Colombia necessita más bandás de musica y menor bandas de guerra!”, azaz, Kolumbiának sokkal több zenekarra, és sokkal kevesebb hadseregre van szüksége. Ez egy szójáték is egyben, mert spanyolul a ’banda’ zenekart és hadsereget, bandériumot is jelent. Ezzel Jorgé barátunk tökéletesen megfogalmazta a mai kolumbiai átlagpolgár életfelfogását és vágyait, miszerint elég volt a száz évnyi vérontásból.’
Ami kihozható aranyból, az mind-mind van
 
Reggel kilenckor kidob az ágy, palacsintát, tükörtojást és tejet reggelizünk. A ’Platypus’-ban továbbra sincs hely, de ajánlanak a környéken egy kiadó házat, amelyik csak tíz dollárba kerül fejenként. Kivesszük, így igazi kis házunk lesz Bogotában. Míg Peter interneten állás után érdeklődik, én körülnézek a városban.
Kedvenc modernista irodaházam, a nyolcemeletes, tetőteraszos épület valamikor a nyolcvanas években készülhetett. Áttetsző üveghomlokzata az összes szinten láttatni engedi a bent zajló irodai életet. Olyan ez a ház, mint egy fejtetőre állított, kifordított irodai kaleidoszkóp. Órákon át el tudtam volna nézni az üveg túloldalán zajló életet.
Presztízs MagazinBetévedek a Nemzeti Bank épületében található aranymúzeumba, azaz, ’Museo del Oro’-ba. Egészen csekély mértékben rajongok az aranyért, semmiféle aranytárgy nincs a birtokomban, de elismerem, hogy a kivételes kiállítás és a formabontó dizájn szemet gyönyörködtető. Az ország egész területéről származó tengernyi aranytárgy kapott helyet itt. Életnagyságú aranymaszkok, millióféle tömör aranybéka, tíz kilónál nehezebb, hüvelykujjnyi szemekből álló nyaklánc, aranyba öntött és vésett élet- és haláltörténetek, nekrológok, minden van itt, mit az időtálló nemesfémből ki lehet hozni.
Sok tárgy a déli határvidékről, a San Agustín- kultúrából származik, amelyik nyom nélkül tűnt el a spanyol konkvisztát követően. Mindössze földbe ásott, mély kútszerű temetkezési helyeik és a Húsvét szigeteki szobrokra némileg hasonlító, a vidéken szétszórtan található, egy kődarabból faragott sztélék, szobrok maradtak utánuk.
Presztízs MagazinA legmélyebb kút-temetők, amelyekbe a királyokat helyezték örök nyugalomra, elérték a negyven méter mélységet. A legnagyobb temető mélyén tizennégy bebalzsamozott holttestet, és rengeteg, velük együtt eltemetett kegyeleti tárgyat találtak a kutatók.
Az aranymúzeumból káprázó szemekkel támolygok ki, vissza a valódi, jelen világba. Mivel nincsenek véletlenek, nem is történhet másképpen, minthogy pár perc múlva betévedek egy kőkatedrálisba, ahol a famennyezet a fedélszékkel együtt tömör aranylapokkal van borítva, a szentély és a sekrestye fából faragott bútorai pedig arannyal vannak fújva, festve, ékesítve. Túl sok még mindig itt az arany, nem csoda, hogy abban a korban, amikor a vagyont aranyban és ezüstben mérték, a spanyol és portugál konkvisztádorok megőrültek, és kardélre hánytak mindenkit, aki nem adta át nekik az aranyát.
 
A mezőgazdasági miniszternél
 
Nagyoszloprendes, klasszicista épület mellett a járdán haladva alig vagyok magasabb a házhoz képest körömnyi lábazatnál. Az egész épület rendkívül gyönyörű, ezt már nem a spanyolok építették, legalábbis nem a gyarmati korszakban. Múzeumnak, egyetemnek vagy valamiféle kulturális központnak gondolom, mert csupa jól öltözött ember közlekedik a folyosókon. Rendületlenül haladok a termeken át, és ha valaki kérdő tekintetet vet rám, hogy szó ne érje a ház elejét, hangos ’Buenos dias’-szal köszöngetek jobbra és balra, majd sietve megyek tovább a dolgomra. Ez a taktika általában be szokott válni, ha nem akarom, hogy illetéktelen behatolóként megállítsanak, és kérdezősködjenek.
Egy nagyobb teremben a falakon a festményeket, az ablakfülkékben a szobrokat veszem éppen szemügyre, amikor a nehéz függönyökkel leárnyékolt, kissé sötét terem végében egy hatalmas, öntelten terpeszkedő, fából faragott, fekete íróasztalba, és mögötte az irataiba temetkezett középkorú öltönyös-nyakkendős, nagyon ápolt külsejű férfibe botlok.
Presztízs MagazinA férfi szórakozottan néz fel a papírjaiból, majd láthatóan meglepetten vesz szemügyre. Köszön, és a lehető legnyugodtabb, udvarias hangon megkérdezi, hogy ki vagyok, hogy kerültem az ő irodájába, és – egyáltalán – mit keresek itt. Bemutatkozom szépen, elmondom két szóban, mert többre még nem futja a spanyolomból, hogy ki és mi vagyok, majd visszakérdezek. Elmosolyodik, bemutatkozik. Ő Senor XY, Kolumbia mezőgazdasági minisztere. Leesik az állam, most rajtam a megdöbbenés sora. Zavaromban sűrű bocsánatkérések közepette azon nyomban a puha perzsaszőnyeg alá szeretnék süllyedni… aztán győz a kalandor énem, végül is ő csak egy ember, és közlöm vele, hogy elégedett vagyok a munkájával. Nevetve kérdezi, hogy külföldiként ugyan honnét tudnék bármit erről? A válaszom, miszerint a busz ablakából, őszinte nevetésre készteti, megtaláltuk a közös hangot, és ha már így esett, szán rám pár percet. Angolul beszélgetünk, majd telefonon hív egy biztonsági embert, akit megkér, hogy kedves vendégét – azaz engem – kísérjen ki az épületből.
Még visszanézek, innen már látom a közelről alig észrevehető túl nagy táblát: ’Ministerio de Agricultura, edificio Pedro A. Lopez’. Latin-Amerikában szeretik a jelentősebb épületeket híres személyiségekről elnevezni, ami tulajdonképp nagyon hasznos szokás, hisz a funkció a századok során ugyan változik, de maga az épület és a neve az marad.
 
Élmények a ’Simon Bolivár’ téren
 
Ez a környéke Bogotának bármelyik európai fővárosban lehetne. Eklektikus paloták, tágas zöld sétányok, fasorok, templomok és katedrálisok, zsúfoltságig tömött kávéházak, boltok, köztük sok könyvesbolt sorakoznak katonás rendben. A lustán ballagó emberek élvezik a délutáni napsütést.
Presztízs MagazinA ’Simon Bolivár’ téren szabadtéri koncert lesz, mi is letelepszünk a lépcsőkre. A hangszórókból sugárzott latin etno-jazz kedvünkre való, a színpadon hangol a zenekar. Peter muzikalitás terén sokkal műveltebb, és szerinte is pompás zenét játszanak. Közelebb megyünk a színpadhoz. Az egyik zenész, Jorgé Gonzales, a zenekar vezetője leugrik, hogy üdvözöljön bennünket. Váltunk pár szót, majd azzal a mondattal enged bennünket utunkra, hogy „Colombia necessita más bandás de musica y menor bandas de guerra!”, azazhogy, Kolumbiának sokkal több zenekarra, és sokkal kevesebb hadseregre van szüksége. Ez egy szójáték is egyben, mert spanyolul a ’banda’ zenekart és hadsereget, bandériumot is jelent. Ezzel Jorgé barátunk tökéletesen megfogalmazta a mai kolumbiai átlagpolgár életfelfogását és vágyait, miszerint elég volt a száz éves vérontásból.
A tér egyik sarkán szabályos szakállas, piros-fehér ruhás mikulással futunk össze, aki az időjárásra és a geográfiai helyzetre való tekintettel, megbocsátható módon, nem rénszarvasszánon, hanem lovaskocsin közlekedik, és onnan fentről, a bakról dobálja a boldogan visongó gyermekek közé az apró ajándékokat.
Presztízs MagazinAz elnöki palota kapuja kitárul, egy dobossal az élen az elnöki testőrség közeledik. Őrségváltás lesz. Hogy a lehető legjobb képeket készíthessem, az út közepén szembe helyezkedek el velük, hogy majd ha mindössze pár méterre lesznek tőlem, akkor térjek ki oldalra. Csakhogy a vászoning mandzsettagombja beszorul a hajtókarikába, és leránt a földre. Érdekes látvány lehetek, ahogy a székkel haladnék előre, de a nagykerék minden fordulatnál körbe-körbe, fel és le hajtja a karomat. Ideges vagyok, próbálom a gombot kiszabadítani, de nem megy. Az őrség már másodpercek óta egy helyben, az orrom előtt veri a díszlépést. Roppant kínos a helyzet, szándékom ellenére feltartóztatom az elnöki gárdát. Végül megelégelem a dolgot, egy nagy rántással kiszakítom az ing ujját, és mindenki mehet végre a helyére. A gárdisták rezzenéstelen faarccal vonulnak el előttünk, Peter szakad a röhögéstől, azt hiszi szánt szándékkal csináltam.
 
A félelmetes ’Las Cruces’ negyedben
 
A lepukkant peremkerületeken sajátságos város-rehabilitációs politikát folytat az önkormányzat. A legdurvább nyomornegyed kellős közepére építenek egy csillogó-villogó új középületet, ami szép lassan, észrevétlenül emeli majd magához a színvonalat. Így épült a romos, szegény 5. utcába a város levéltárának vadonatúj épülete. Az egyik itt dolgozó emberrel beszélgetve kiderül, hogy a taktika kezd beválni. Öt évvel ezelőtt színtiszta romhalmaz volt a környék, de amióta a fővárosi önkormányzat idetelepült, több befektető is felbátorodott, társasházak és új műintézmények nyitották meg kapujukat. A változást látva a helybéli tanulatlan szegény lakosok is maguktól elkezdték kaszálni a füvet, csinosítgatni a házukat és a környékét, és a szemét is szép lassan kezd eltűnni a környék utcáiról.
Presztízs MagazinPeter a belvárosba megy állásinterjúra egy magán-nyelviskolába, én pedig sétálok tovább. Még fényes nappal van, belépek a hírhedt, és félelmetes ’Las Cruces’ negyedbe. Ránézésre ez is csak annyira vészes, mint a ’Getsemané’ negyed Cartegenában. Az egyik sikátorban két nagydarab srác fordul be a sarkon, észrevesznek, idejönnek hozzám. Széltében alig férünk el hárman, egyikük nyeglén megkönyökli a vállam. Kérdezik, hogy nem félek-e? – Tőletek kellene félnem? – Nem, nem! Aztán bemutatnak egy közeli sikátorba, amelynek ’Calle del Muerte’, Holtak utcája a neve. Majdnem büszkén mutatják a barna foltot az aszfalton. Tegnap éjjel öltek meg ott egy embert. Nem vagyok nyugodt, de nem késlekedhetek a válasszal: – Srácok, akkor ne menjetek arrafelé, nagyon veszélyes lehet a környék, inkább gyertek, segítsetek nekem felfelé ezen a meredek utcán! Erre a fiúk egymást túlszárnyalva, a röhögéstől, nyerítve tolják felfelé a „loco gringo’-t, az őrült amerikait, azaz engem.
Egy szélesebb vízszintes gyűjtőutcában két szociális munkás, Gloria és Alessandra szó nélkül megragadnak, beültetnek a szolgálati terepjárójukba, a sofőr kövér gázt ad, miközben a hátsó ülésen két testőr géppisztollyal a kezében pásztázza a környéket. Mesélik, hogy Gloriát az első munkanapon ezen a környéken kirabolták és megverték. Kimentenek, vita nincs, mennem kell. Magyaráznám, hogy milyen kedves emberekkel találkoztam itt is, és Cartagenaá-ban is, de őket nem érdekli, mennünk kell, hamarosan sötét lesz, és – bár nappal tényleg szép és rendes környéknek látszik, az éj leple alatt errefelé még a helybélieknek sem biztonságos császkálni.
 
Presztízs MagazinBúcsú Bogotától
 
A belvárosban egyetemisták tüntetnek a közoktatási törvény ellen. Az állig felfegyverzett készenléti rendőrség erődszerű harckocsik és szállítójárművek árnyékába húzódva zárt kötelékben biztosít. Nem állítanak meg engem sem, nem igazoltatnak senkit, amíg nincs rendbontás, nem foglalkoznak a vonuló tömeggel. Az egész testet védő golyóálló ruhában parádézó lovasrendőrök igazán látványosak, a nagy ricsajban két lábon ficánkoló riadt lovaikat próbálják megfékezni, miközben csörömpöl rajtuk a középkori páncélra emlékeztető védőhacuka.
Az egyik lovas leejt valamit, egy egyetemista rohan, és feladja a kezébe, hogy ne kelljen leszállnia. Egymásra mosolyognak, a rendőr mintegy tudatva vele, hogy ne félj, mi tulajdonképp egy oldalon állunk, megpöccinti a srác vállát, és a cirkusz halad tovább. A barátságos, mélyen együtt érző kolumbiai embereket elnézve és az eddigi tapasztalataimat is összeadva sehogy sem értem, hogy süllyedhetett Kolumbia a vérzivataros, látszólag soha véget nem érő évszázados polgárháborúba. A demonstráló hallgatók menetét önfeledt révületben keringő és kántáló Krisna-hívők köre zárja. Az ő szerepük ebben a menetben számomra nem tisztázott, de ez nyilván az én szűklátókörűségemnek tudható be. A nagy zűrzavart követően este még tűzijátékban gyönyörködünk.
Presztízs MagazinPeternek jó híre van, alkalmazzák az egyik nyelviskolában, itt marad egy pár hónapig. Egyik szemem sír, a másik nevet. Megkedveltem ezt a hallgatag fiút, jó volt vele barangolni, Bogotát is megszerettem. Csodálatos város, stílusos, kedves, művelt emberekkel, amely minden sarkon képes a másik arcát mutatni. A legakadálymentesebb is Latin-Amerikában, eddig csak itt láttam önállóan közlekedő, élő, dolgozó kerekesszékes embereket, sokkal többet, mint otthon.
Holnap útra kelek, irány az ekvádori határvidék, San Agustin és környéke. Tizenegy körül ezekkel a gondolatokkal a fejemben alszom el az igazi hajópadlós, függönyös, otthonos bérelt lakásunkban.
(folytatjuk)
Átlag: 4.3