Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Búcsú La Paz-tól, irány a Salar de Uyuni!

Bolívia III.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2018.03.13. |
Bolívia
Búcsú La Paz-tól, irány a Salar de Uyuni!
Mottó: A Salar de Uyuni, a világ legnagyobb kiterjedésű, és legmagasabban fekvő felszíni sómezeje Bolíviában, az ország délnyugati részén, az Andok égig érő vonulatai között. A közel tizennyolc Balaton területű, 10.582 négyzetkilométeres, 3.656 méter tengerszint feletti magasságon fekvő Uyunit nyugodtan hívhatjuk sós mocsárnak, sós sivatagnak, mivel az év nagy részében csontszáraz, viszont az esős évszakban néhány centis vízfilm borítja. A pleisztocén korban a gigantikus méretű Ballivián-tó hullámzott itt, mely a bolíviai Altiplano teljes területét beborította. Kiszáradása után, mintegy negyvenezer évvel ezelőtt jött létre az édesvizű Titicaca-tó és a prehisztorikus Minchin-tó. További zsugorodásával két hatalmas sóstó, a Poopó-tó és az Uruuru-tó, valamint két sómező, az Uyuni és a Coipasa keletkezett. Az Uyuni időjárása száraz és szeles, a levegő nappal negyven, a talaj hőmérséklete akár hatvan °C is lehet, éjszaka pedig a mínusz tíz fok sem ritka. (Forrás: Wikipédia)
Szilveszteri kalandok
 
(Folytatás)
La Paz-ban, Bolívia fővárosában latin-amerikai utam hatvanhetedik napja, a 2006-os év hajnala finoman fogalmazva is viccesen kezdődik. Tegnap, az óév utolsó napján abban az étteremben, ahol a bejutásért is majdhogynem vértelen közelharcot kellett vívnom, romlott kaját adhattak nekem, mert a Jacha Inti vendégfogadóban a Szilveszter éjszaka java részét két másik pórul járt francia turista társaságában, többnyire a budi teremnyi előterében, néha pedig a vécécsészén trónolva töltöttem. Egy dohányzóasztalka, egy pakk kártya és egy üveg, aranyárban szerzett francia pezsgő mellett egészen jól éreztük magunkat! Az emelkedett hangulatot mindössze valamelyikünk szemérmes elvonulása, és a vécéajtó nyikorgása szakította meg, ettől eltekintve semmivel sem volt rosszabb buli, mint bármelyik másik a fővárosban.
Presztízs MagazinBolíviában, Dél-Amerika legszegényebb országában a turistának a hasmenés mindennapos velejáró, hiszen rengeteg a mocskos, igénytelen szálláshely, étterem, kifőzde, a higiéniát errefelé még nem találták fel. Szeretnék sokkal cizelláltabban fogalmazni, de Bolívia akkor is gyakran középkor… Annak ellenére, hogy itt több és olcsóbb is a nyilvános vécé, mint Pesten, az emberek egy része a beugró fal- vagy utcasarkokat preferálja, ahol – ha ki meri nyitni a szemét és az orrát – európai emberfiának biztosan felfordul a gyomra. Bolíviában már megszoktam, hogy állandóan mocskos a kezem, és alapvetően mindenem, az internet-kávézóban most is szutyokfekete ujjakkal gépelek, mert vagy nincs, vagy csak az alagsorban van víz.
A fárasztó Szilveszter éjszakát az ágyban pihenem ki, délután egykor az ablakpárkányon egész nap monoton kopogó eső hiányára ébredek. Ebédre bekapok néhány, fehér portoricói rumban fertőtlenített helyi gyártmányú, azaz a gyomor számára nem biztos, hogy segítő szándékú háztartási kekszet, de most csak ez van kéznél. A többi hátizsákos turista szerint is a jó erős rum a legkézenfekvőbb, ha az embert krónikus gyomorrontás kínozza. Nem túl gyakran én is ezzel kezelem magam. Nem bírom az alkoholt, úgy is fogalmazhatnék, hiperallergén vagyok: ha iszom, rögtön berúgok. Ha már minden kötél szakad, s már túl vagyok egy kisebb szénbánya bekebelezésén, de még nem gyógyultam meg, akkor viszont előkerül a rumos flaska. Lefekvés előtt egy szuszra bedöntök belőle egy-két deci papramorgót, és még mielőtt az agyam szédült pörgésbe kezdene, lefekszem, reggel pedig fájó fejjel, de jó gyomorral ébredek.
Az 1981-es kiadású Lonely Planet – South America on a shoestring útikönyvet olvasgatom, ami ugyan nem a legújabb kiadás, de ebben az országban ma is tökéletesen aktuális. Előbányászom a gyűrött, nedves ánégyes lapokat, és még mielőtt az oxigénben szegény magaslati szellő végleg kisepri az agyamból, feljegyzem az elmúlt napok eseményeit. Ma már késő van hozzá, de holnap elhagyom a fővárost: elindulok az Uyuni sósivatag felé, ahol reményeim szerint már nem fog szakadni az eső.
Presztízs MagazinAz újév első délutánján a Collectivo minibusz bagatell négy bolivianosért felvisz a Pampahasi nevű negyedbe, a felhők fölé, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a városra. Idefent több meglepetés is ér. Az egyik, hogy La Paz innen fentről mégiscsak gyönyörű, a másik, hogy itt végleg ’persona-non-grata’ vagyok, a legnagyobb jóindulattal sem mondhatnám, hogy szeretnének az emberek, aminek következtében sürgősen el kell pucolnom a környékről. Falkába verődött, habzó szájjal ugató, csapzott kutyák kergetnek, az utcasarki piacon uralkodó izmosan kövér, büdös, zsíros karimájú keménykalapot hordó, mocskos szájú kofák rohadt gyümölccsel megdobálnak. Babonásak, attól félnek, elkapják a betegségemet. Vigasztaló, hogy mindenhol gringónak néznek, így a bántást nem veszem magamra. A tanulságot levonva elkezdek lefelé gurulni, de a százegyedik hajtűkanyarban elvétem az irányt, és egy még szegényebb negyedbe keveredek, ahol már kofák sincsenek, csak részeg, másnapos fiatalok és öregek bámulnak rám fenyegetően.
La Paz-ban január elsején az utcát hó helyett üvegcserép borítja, imádkozom, hogy ne itt lyukadjon ki a kerekem. A helyzetem továbbra sem megnyugtató, a meredek utcákon nem tudok felfelé tekerni, az emberekkel nehéz kontaktust teremteni. Elfordulnak, kiköpnek, ahogy hozzájuk szólok, többen határozottan nemet mondanak arra a kérésemre, hogy segítsenek fel az emelkedőn, vagy hívjanak egy taxit. Egy esernyős kislány erején felül segít egy ideig, de gyorsan kimerül, már nem tud tovább tolni. Miközben a nullafokos esőben meditálva azon morfondírozom, hogy vajon melyik kanyart véthettem el, a lányka felrohan a fellegekben fekvő térre, és egy taxival tér vissza.
 
A nagy terv
 
Presztízs MagazinKéső délután az egyik barátságos talponállóban megismerkedem az ír Kevin-nel és Andrew-val, megbeszéljük, hogy az éjszakai busszal kiruccanunk Uyuniba. A szálláshelyen a kijelentkezés előtt az esőnél valamivel melegebb zuhany alatt lemosom az aznapi adag mocskot, majd mielőtt elindulnék a buszterminálra, pihenés-célzattal fejest ugrom a jéghideg ágyba. Az Andokban, az épületekben hidegebb van, mint odakint, fűtésről pedig mintha még életükben nem hallottak volna, begyújtás vagy termosztát feltekerése helyett még egy takarót csavarnak maguk köré. Tűzifa négyezer méteren nem létezik, de ebben az országban, a kőolajhoz és a többi értékes ásványhoz hasonlóan, az összes épületben a levegőnél is olcsóbb lenne földgázfűtéssel infraszaunázni.
Vacogó aggyal, de megszerettem La Paz-t, bár az afganisztáni Kandahárban is csak egy fokkal volt nehezebb az életem. Ha rossz a kedvem, pokolbéli utazásként élem meg a mindennapokat! Sokszor érzem úgy, hogy elegem van az egészből, csak magamnak akarok bizonyítani azzal, hogy nem megyek haza hamarabb, mint ahogy január végén a repülőm indulna Mexikóvárosból.
Presztízs MagazinLa Paz-ban most rossz passzban vagyok, kikészítenek a rosszindulatú, nyomorult, értetlen, lusta és buta emberek. A korábbi tapasztalatokból okulva még fényképezek, annak ellenére, hogy az agyam és a szívem már nem, csak a digitális fényképezőgépben a kártya képes újat befogadni. De amikor a rosszkedvem elmúlik és a dolgok jóra fordulnak, az el nem készült képeket nem lehet pótolni, tehát állhatatosan, nap mint nap fényképezek.
A két ír sráccal egyetemben késő délután buszra pattanunk, irány Uyuni! A busz minimális, két órás késéssel kigördül a terminálról, további két órányi dugót követően elhagyja a központnál egy nagyságrenddel magasabban fekvő peremvárost, és a következő nap reggel hét órakor már Uyuniban is van. Közben sikeresen és alaposan rázza ki a belünket, agyunkat, egyéb nemes és nemtelen szervünket. Uyuni elfeledett városában a banda holtsápadtan bukik le a buszról, de az aranysárgán szikrázó napsütésben kóbor kutyaként rázzuk le magunkról a fagyos éjszaka emlékét, és a fáradtság porát. Aztán a sarki étteremben, a főpincérnél, a tejeskávé és az omlett között hatvan amerikai dollárért azonnali indulással hebehurgyán befizetünk egy háromnapos kirándulásra az Uyuni sósivatagba. Kinevetjük magunkat, ismerjük az okot! Tudjuk, hogy a hátizsákos utazás kőkemény drog, nem nagyon hagy időt a kijózanodásra. Indulásig a harmadik internet-kávézóban, ahol áram is van és a CD-író is működik, nejlonzacskóból frissen szeletelt ananászt rágcsálva kiírom a képeket, hogy a kártyákon legyen hely. Felkutatom a városka egyetlen, általam is használható vécéjét, majd beugrunk raportra az emigrációs hivatalba, és máris útra készen állunk.
 
A világ legnagyobb lítium készlete – és a végtelen szegénység
 
Presztízs MagazinUyuni leginkább egy elfuserált vadnyugati westernfilm díszletének szellemére hasonlít. Térkővel burkolt széles, poros, szélfútta főutca, lovak helyett milliónyi Toyota és egyéb japán terepjáró és pickup, düledező vagy éppenséggel befejezetlen vacak válaszfaltégla-épületek. Olybá tűnik, hogy errefelé, mióta az országból a spanyolokat kiűzték, semminek és senkinek nincs gazdája, felelőse. Fényes nappal is mellbevágó erővel kísért a pusztulás szelleme. Kellemetlen, orrfacsaró szag csak a nagy meleg és a rettenetes szárazság miatt nincs. A főutca közepén a keskeny parkot métermagas vasbeton padka köríti, a város központját horrorisztikusan bárgyú, ha úgy vesszük, már-már gyönyörű szocialista beütésű emlékművek és acélszobrok díszítik. Nem baj, nem várost nézni jöttünk! Megcsodáljuk, tudomásul vesszük a látványt, nem hasonlítjuk össze a római San Pietro térrel, végül is Uyuni városa számunkra csak ugródeszka a végtelen sósivatagba, a világ legnagyobb tükrébe.
Presztízs MagazinAzt sem értjük, miért pontosan tízkor indul neki egyszerre az összes, általában hét turistával, szakácsnővel és sofőrrel megpakolt Toyota Land Cruiser terepjáró, hogy aztán a következő napokban az érdekes megállóhelyeken egymás arcába lihegve, egymás sarkát taposva sűrű bocsánatkérések közepette próbáljunk az észbontó tájról jobbnál jobb képeket készíteni. Naiv, de annál elszántabb kérdésemre, hogy miért nem félóránként rajtolunk, David, a sofőr lemondó legyintéssel válaszol. Az orra alatt a gringókról és furcsa szokásaikról dünnyög valamit, de miután gyorsan tisztázzuk, hogy mi europeo-k vagyunk, megenyhül, és egy nem túl meggyőző csakot fejel meg barátságos mosollyal. A későbbekben kiderül, hogy a mord külső végtelenül rendes és kedves fickót rejt, olyat, akire az ember a világ egyik legkietlenebb magashegyi sivatagában szívesen bízza az életét. Roxanne, a szakácsnő pedig egyenesen áldott lelkű, aki a mimózagyomrú nyugati kisasszonyok és ficsúrok kedvéért még kezet és gyümölcsöt-zöldséget mosni sem átall, aminek köszönhetően nem is lettünk betegek a következő három napban. Az autóban európai a kompánia, Nicky és Kevin ír, Simon svéd, Tibould, Audrie és Pascale francia. Az írekkel tovább ragozzuk az egyszerre indulás számunkra rejtélyes jelenségét, és elég hamar rájövünk, ez itt létkérdés! Nincs mentő, szerviz, szerelőműhely, alapvetően semmi sincs, ami otthon természetes. A sivatagba kirajzó autók és utasaik csak egymásra számíthatnak, így térben és időben a saját biztonságuk és az életben maradás érdekében alapvetően hasonló vonalon közlekednek.
Presztízs MagazinA sósivatag, és az azt övező, a színskála összes árnyalatában pompázó erodált hegyek között égnek meredő szabályos vulkáni kúpok látványa ebben a magasságban szó szerint lélegzetelállító. Három napig a gyönyörűségtől ájuldozunk. Az Uyuni sósivatagban a talajt tizenegy rétegben néhol százhúsz méter vastagságban borítja só, ezenkívül még gipsz fordul elő nagyobb mennyiségben. Mintegy hatvannégy milliárd tonna só halmozódott fel, amiből évente huszonötezer tonnát bányásznak ki, azaz nem kell attól tartani, hogy emberi számítás szerint kimerül. Ez a terület rejti a világ egyik legnagyobb lítiumkészletét is. David, aki ténylegesen a Land Cruiser sofőrje, de sokkal inkább az expedíció vezetője és élő lexikonja, órákon keresztül büszkén ontja magából a neveket, történeteket, adatokat, mi pedig, akik eddig még csak nem is hallottunk Földünk eme laposan sós csodájáról, hálás hallgatósága vagyunk.
Mindeközben ott motoszkál az agyamban a kérdés, és biztosan nem vagyok vele egyedül: hogy lehet mégis Bolívia Latin-Amerika legszegényebb országa?!
(Folytatjuk)
Átlag: 4.4