Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Dallas: A Ewingok földje

Kennedy elnök és egy álom nyomában a Southfork Ranch-en

dr. Szász Adrián | dr. Szász Adrián | 2020.07.06. |
Dallas
Dallas: A Ewingok földje
Pont úgy vártam a nagy találkozást, mintha randevúra készülnék. Bepakoltam a bőröndömbe a legszebb fehér ingemet, a kedvenc fekete cipőmet, felvettem a legszebb mosolyomat, és már indultam is a budapesti reptérre. Frankfurtban átszálltam, majd, a jó ég tudja csak, hány óra (legalább fél nap) elteltével landoltam a világ forróbbik felén, Texasban. Magam elé képzeltem a kedvenc tévésorozatom főcímképeit, alájuk a feledhetetlen Dallas-szignált. Az igazság az, hogy nemcsak gyerekként, hanem fiatal felnőttként is végignéztem a klasszikus 14 évad mind a 357 epizódját, sőt a 40 részes új szériát is. Más élményt adtak, mint tizenévesen, de így, másként is tetszettek. Van egy 460 oldalas angol nyelvű könyvem, amelyik elmeséli az összes rész hátterét (hogyan válogatták a szereplőket, milyen bakik voltak a forgatáson stb.), sőt egy fotóalbumot is rendeltem az USA-ból, tele kulisszák mögötti Dallas-fotóval. Most jövök rá: talán nincs is nálam nagyobb Dallas-fan az országban? Ez most ciki vagy büszkeség? Térjünk vissza gyorsan Texasba…
 
Döcögős kezdet
 
Nem hazudott, aki azt jósolta, hogy a helyiekkel, a „keményfejű déliekkel” meggyűlhet a bajom. Előbb a reptéren cibáltak be egy szűk helyiségbe, mint a filmekben, miután egy rendőrkutya kiszagolt a táskámban egy banánt, amit tilos lett volna bevinnem az országba. Aztán – miután kimagyaráztam magam – egy taxis fagyasztotta rám az izzadtságot az ultraerős légkondijával, majd amikor kértem, hogy kapcsolja ki, csutkára lehúzta az összes ablakot, mert melege volt. Amikor ezért is szóltam, vezetés közben hátrafordult (közben száguldottunk tovább), mélyen a szemembe nézett és közölte: akkor most vagy légkondi, vagy ablakok le, vagy kiszállhatok bármikor, ha nem tetszenek az ő szabályai. Mondom, oké, tetszenek, csak fordulj vissza és figyeld az utat, mielőtt belerongyolsz az előttünk haladó hátuljába vagy kiegyenesítesz egy kanyart. Így történt, hogy végül a lehúzott ablakokat választottam és a szállásra érve vacsorát már nem is kértem, mert útközben lenyeltem néhány szarvasbogarat – mint Jim Carrey a Dumb és Dumberben –, így éhes már nem voltam.
Presztízs MagazinEgy hétre beköltöztem a Dallas melletti Southfork Hotelbe, ahol mintha megállt volna az idő. Újra a hetvenes években éreztem magam, pedig akkor még nem is éltem. A berendezést tényleg nemigen cserélhették azóta, így egy kicsit a moteles horrorfilmek világába is belecsöppentem. Tudják, amikor beköltözik iksz különös karakter egy éjszakára egy ilyenbe, aztán mennydörgéses vihar kerekedik és egyesével fogynak a szereplők… Na, jó, ez itt csak fantázia volt: az ódivatú recepciós hölgy már sokkal kedvesebben fogadott, mint ahogy a taxis – segítség gyanánt – gyakorlatilag kigurított a hátsó ülésről a csomagjaimmal együtt a bejárat elé. Körbenéztem, mint aki egy másik bolygóról pottyant a Földre, azon belül Amerikába, majd szó szerint leráztam magamról a hosszú út porát, felemeltem a fejem és becsekkoltam. A szobám felé bandukolva fél szemmel még épp láttam, ahogy a latinos külsejű takarítónő gyakorlott mozdulattal eltapos egy tenyérnyi méretű rovart az ajtóm előtt a folyosói szőnyegen, rám pillantva azzal a cinkos arckifejezéssel, hogy „ugye kettőnk titka marad?”. Alakul ez.
 
Ismeretlen ismerősök
 
Presztízs MagazinDe mit nekem mindenféle fura teremtmények! Félórával később már újra baromi menőnek éreztem magam, miután a hotel bárját Olajvállalkozók Klubjának hívták, és én beültem oda a nagy ijedtségre meginni egy whiskey-t jéggel, ahogy a tévében láttam. Azt nem mondom, hogy olajvállalkozók ültek körülöttem, sokkal inkább farmer külsejű, kockás inges, nadrágtartós alakok, akiknek csak egy része lehetett turista, egy másik felük helyi akcentussal beszélt, és illatra úgy véltem, hogy texasi anyaföld hullott a csizmáik talpáról. Legalábbis ezt szerettem volna hinni, ahányszor csak a poharaikat emelve felém biccentettek a fejükkel, mintha azt üzennék: üdv, idegen, váljék egészségedre a jóféle hazaink! Az alkoholfoktól jóízűt aludtam, s bár a jetlag hamar felébresztett, az étteremben csodás omlettet készítettek nekem a mexikói szakácsok. Figyeltem minden mozdulatukat, szerettem volna ellesni a titkot, de már akkor tudtam, hogy ilyen szuper reggelit tojásból, sonkából, sajtból és zöldségekből többet az életben nem fogok enni (igazam lett), pedig én is minden összetevőjét használom otthon.
Presztízs MagazinElső utam még nem a sorozatból ismert Southfork Ranch-re, hanem Dallas belvárosába vezetett. A szálloda ugyanis a központtól kb. 30 kilométerre, egy Plano nevű elővárosban volt, ami mondjuk annyira „előváros”, hogy maga is rendelkezik 260 ezer lakossal, 70 iskolával, hat könyvtárral… Planóba való a híres bringás Lance Armstrong is, akinek nevéhez a kerékpársport történetének legnagyobb doppingbotránya fűződik. Engem viszont inkább az doppingolt, hogy a helyi vasúton, amellyel közlekedtem, jó amerikai szokás szerint szóba elegyedtek velem az utasok, érdeklődtek, honnan jöttem, s mikor magyarázni kezdtem, hogy merre van Európán belül Budapest, kikérték maguknak, hát hogy ne tudnák! Mondom, az király, mert Dallasról mi is sokat hallottunk odaát, közös „rokonságunk” is van: a Ewing család. Én speciel mindent tudok róluk, mintha egy ideig köztük éltem volna. (Erre persze csak mosolyogtak, s az idősebbek megemlítették kedvenc hőseiket a sorozatból.)   
 
A város szíve
 
Presztízs MagazinEgy másik neves família sorsát kevésbé kedvezően befolyásolta a város. 1963. november 22-én Dallasban gyilkolták meg John F. Kennedy amerikai elnököt, éppen annál a füves tisztásnál, ahová a vonatról leszállva egy kis séta után leheveredtem piknikezni, jó nagy hamburgerrel plusz egy helyi napilappal a kezemben. Sőt – bármily hátborzongató is – akaratlanul szinte végigjártam az elnök akkori útvonalát, mert bár ő még nem érkezhetett a később róla elnevezett reptérre, a városban mindketten a Main Street, Houston Street, Elm Street vonalon közlekedtünk. A merénylet helyszínén, a Dealey Plaza előtti kereszteződésben az út közepén fehér kereszt jelöli azt a pontot, ahol Kennedyt a nyitott elnöki járműben utazva a halálos lövés érte. A Dealey Plaza épületének hatodik emeletén pedig – ahonnan valószínűleg a lövés érkezett – múzeumot rendeztek be, melyet végigjárva minden fontos információt megkapunk a soha megnyugtatóan fel nem derített eseményekről. Akinek ez nem elég, annak a sok-sok, Kennedy-gyilkosságot feldolgozó film mellett érdemes lehet megnéznie a 11/22/63 című sorozatot (vagy elolvasni az alapjául szolgáló dupla könyvet), ha bírja Stephen Kinget. Ez is jó Amerikában, hogy minden mindennel, s minden híresség mindenkivel „összefügg”!
Presztízs MagazinMeg az is, hogy tágasak az utcák, nagyon kellemes térérzet van, mintha jutna bőven hely élni és mozogni. Ez is egy fontos benyomás volt azok után, hogy sokáig azt hittem: az USA-ban mindenütt káosz van és zsúfoltság. Dehogy! Jó, Manhattanben igen, de Dallas például tök nyugis. Jó ötlet volt felmenni a Reunion Tower tetejébe is – ráadásul olyan jeggyel, amelyikkel nappal és sötétedés után, azaz 24 órán belül többször is felmehet az ember –, innen belátható napsütésnél a város, este pedig a fényekben gyönyörködhetünk. A skyline-ban, ahogy mondani szokás, a magas épületek adta jellegzetes városképben, amely természetesen a tévésorozatban is feltűnik. Még a Ewing Olajtársaság fiktív épületét is sikerült fentről beazonosítanom. A következő napokban megfordultam jobbnál jobb parkokban (pl. Klyde Warren Park, Main Street Garden Park) és tereken (pl. Thanks-Giving Square, Pioneer Plaza), melyeket mind-mind felhőkarcolók vettek körül és mindenhol lehetett hot dogot meg jégkrémet kapni. Zötyögtem a McKinney Avenue klasszikus villamosán, a Dallas M-Line Trolley-n is. Egyedül a 19. századi házakat eredeti formájukban bemutató Dallas Heritage Village-et nem annyira ajánlom (mint amennyire vártam, hogy lássam), mert a környéke a 21. századi bűnözést is eredeti formájában vonultatja fel, értsd: ott néha szedtem a lábam, úgy nézett rám pár rosszul fésült fazon.
 
A Hely és a barátok
 
Presztízs MagazinA várva várt Southfork Ranch-túra előtt még betértem Vad Bill Kalapboltjába, s vettem magamnak – nem, nem texasi kalapot, hanem – egy ökörszarvas nyakkendőt, amilyet Jock Ewing legjobb barátja, Punk Anderson (a tavaly 94 évesen elhunyt Morgan Woodward alakításában) viselt mindig a sorozatban. A farmra már abban mentem, s az ott eltöltött néhány óra számomra nem volt se több, se kevesebb, mint beteljesült álom. Ott sétálhattam, ahol például az esküvői jelenetek, a medencés balhék, a filmbeli rodeók meg az istállós légyottok zajlottak, minden pontosan ugyanúgy néz ki ma is, mint annak idején a tévében (amikor még csak vágytam rá, hogy egyszer majd én is eljutok valami hasonló helyre).
Presztízs MagazinA Ranch ma rendezvényhelyszínként funkcionál, állatokat tartanak rajta, és vezetett túra keretében járhatók be a forgatási helyszínek. A belső jeleneteket ugyanakkor nem itt, hanem egy hollywoodi stúdióban vették fel anno, így a ház belső terei – ugyan a Ewing család kvázi szobáiként vannak berendezve – nem úgy festenek, ahogy a sorozatban megszoktuk őket. A kertben viszont még síremléke is van a történetben elhunyt karaktereknek: Jockey-nak (az eredeti verzióban: J.R.), Ellie-nek, Jocknak. Sőt utóbbi hetvenes évek végi autója is ott áll az udvarban, EWING 1-es rendszámmal.
Presztízs MagazinIdőutazás volt, na, és jó visszaigazolás, hogy az álmok igenis megvalósíthatók. Visszatérve a hotelbe, úgy éreztem, a dolgom Texasban elvégeztem. Az ott töltött hetem végére a személyzet már szinte ismerősként köszöntött, tudták, hogyan szeretem az omlettet (pont úgy, ahogy elsőre elém tették), s a méretes környékbeli ízeltlábúakkal is megbarátkoztam, amelyekből szerencsére eggyel sem kellett a szobámban összefutnom (a takarítónő jó ütemben taposhatott). Igaz, armadillóval, azaz tatuval, a Magányos Csillag – ez szerepel Texas zászlaján – államának kabalaállatával sem találkoztam, csak pólókon, bögréken, kulcstartókon, noha rá személyesen is kíváncsi lettem volna. Azt pedig már nem gondolom, hogy a texasiak egytől egyig keményfejű déliek volnának, miután sokkal több barátságos figurát ismertem meg odaát, mint ahány „taxist”. Nem véletlenül származhat a Texas név a „taysha”, illetve „tejas” indián szavakból, amik barátot jelentenek. A Ewingok is a barátaim, de már nem nézem a sztorijukat, az utolsó „élő” epizóddal számomra lezárult a széria. Büszkén jelentem: happy enddel!
Még nincs értékelve