Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

El Real de Santa Maria

Panama V.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2016.07.04. |
Panama
El Real de Santa Maria
Mottó: „A Darien felülről olyan, mint amilyenre számítottam. Végtelen zöld plüsstakaró, cikornyásan kanyargó folyékony-barna Chucunaque-folyó hímzéssel. A vízparton a pici falvak mákszemnyi pöttyöt ejtenek a végtelen zöld terítőn, aminek tetejét a horizonton a kolumbiai határ zárja el. Helyenként az ember szemmel láthatóan már kilyukasztotta ezt a csodás zöld takarót, de még nincs minden elveszve, még be lehet foltozni. Fogva tart egy vissza-visszatérő érzés. A Darienben, Közép-Amerika legeldugottabb szögletében, ahol utak híján az élet az esőerdőben a folyón és a levegőben zajlik, ahol az eldugott falvakban a kuna indiánok ma is meztelenül járnak, a fiúk vállán lógó géppisztoly, és az ’Aeroperlas Panama’ ellenére az utóbbi évezredekben az élet igazi arca nem sokat öregedett.”
No problemo – a panamai életfilozófiai alaptézise
 
A folyó kanyarulatában egy magas vízmosásnál partra emelnek a hajóból, megmutatják, hogy arra van El Real de Santa Maria. Kitartóan, szemfájdítóan meresztem a szemem, de semmit és senkit nem látok. Nagy rakás szögletes gerenda, lángvágóval darabolt Caterpillar bulldózer feltornyozott maradványai, több száz üres sörösrekesz és két szál elektromos huzal a fejem felett. És – most már annyira nem meglepő módon –, egy vadonatúj, akadálymentes telefonfülke is áll a parton. A vörös agyagos út csak jobbra vezet. Tíz perc bukdácsolás után a méter mély kátyút nem merem bevállalni, de felfedezek egy kerülő ösvényt az erdőben. Az ösvényen olyan mélyen ülök a sárban, hogy a kiskerék ki sem látszik. Mivel sehova se sietek, inkább várok egy kicsit, nem fenekelek bele rögtön a meleg dagonyába, hogy kimentsem magam.
Presztízs MagazinMegéri türelmesnek lenni, mert alig egy órán belül hihetetlenül izmos suhanc közeledik fütyörészve a csapáson. Ugyan meghökken, de kérésemre szó nélkül segít, kiránt a csávából, miközben folyton a ’No problemo’-t ismételgeti. Errefelé a ’pura vida’ mellett a ’no problemo’ a másik filozófiai alaptézis.
A nagy útra kiérve laza mozdulattal hátára veti dögnehéz zsákomat, bal kezét minden eshetőségre a szék fogantyúján tartva, ruganyos léptekkel olyan természetesen halad mellettem, mintha mindennap pecsenyepirosra égett kerekesszékes turistákat mentene ki a dzsungelből. Barátságos arcát elnézve elhatározom, ha törik, ha szakad, legközelebb azért sem húzom fel magam holmi kapzsi hajóskapitányon, egyszerűen nem adom meg neki az elégtételt. Inkább mosolyogva fizetek majd, mint  egy jókedvű katonatiszt, és borravalónak még a képébe vágok egy jó hangos ’NO PROBLEMO’-t!
A betonúton szó nélkül passzol tovább két katonának, a rend és béke őreinek. Megdöbbent, hogy mennyi errefelé a katona. Természetesen ’annotacion’, regiszterbe vétel következik. Presztízs MagazinCsupa mosolygós baka csattintja a bokáját az őrs előtti padon heverészve. Várjuk, hogy a kapitány, „Senor Commandante” fogadjon bennünket. Chicho, (’Csícsó’), az egyik katona, akivel később nagy haverságba kerülök, a fényképezőgépet látva közli, hogy itt nem szabad fényképezni. Rendben, elteszem, de közben készítek egy lopott békaperspektívás képet a fiúkról. Szól a rádió, kuruttyolnak a békák, és millió madár ricsajozik a fejünk felett, de Chicho meghallja a kattanást, rám néz, szigorúan kacsint a kamera felé – elszégyellem magam… A mindössze pár perces kihallgatáson a kapitány közli, hogy mivel a ’városban’ nincsenek berendezkedve turistákra, az egyik katonai barakkban szállásolnak el.
Chicho vezet, két vállán lógnak a zsákok. Állig begombolt zubbony, alatta ing, hosszú nadrág, géppisztoly és temérdek egyéb felszerelés, plusz az én két zsákom karácsonyfadíszként aggatva lóg rajta, és nem izzad, miközben belőlem egy szál atlétában megállíthatatlanul dől a verejték.
Nem hiszek a szememnek, tudniillik az út egy nagy, négyszögletes betonplaccon, az iskola kosárlabdapályáján, átlósan halad keresztül. A nebulók ugyan biztosan nem fulladoznak a kipufogógáztól, mert errefelé sem jár autó, de azért azt megnézném, amikor a század átmasírozik a kosármeccs kellős közepén…
 
Presztízs MagazinFeketeleves helyett feketezuhany
 
A kijelölt deszka-cellában két vacak priccs és kifeküdt matrac közül választhatok. Chicho-t még megkérem, hogy szerezzen egy műanyag széket a zuhany alá. A zuhany és a WC igazán undorító, mintha valami meghatározhatatlan anyagú, szagú és konzisztenciájú, csak erre a területre jellemző speciális eljárással tették volna érzékszervek által elviselhetetlenné. Apró részleteken nem akadunk fenn, átlendülök a zuhanykabin harminc centi magas küszöbén, átpréselem magam a negyven centis nyíláson, és máris itt ülök a zuhanycső alatt, mert a rózsát innen is régen elvihették már.
A csőből fémes remegést követően gyanús gurgulázással nyálkás trutyi ömlik a nyakamba, és aztán semmi egyéb. Itt ülök szó szerint nyakig valami gusztustalan penészes feketés-zöldes nyákos izében. Igyekszem tartani magam a korábbi „no problemo” ígéretemhez, de azért egy rövid, nagyon intenzív tüdőtágító káromkodás kiszakad belőlem.
Eszembe jut, hogy a WC-ben láttam egy kétszáz literes benzineshordót. Istenem, hogy mennyire lehet örülni egy félhordónyi poshadt, békanyálas-ebihalas víznek! A merengető edénnyel a WC-n ülve jó alaposan lemosom magam. Tisztább lettem, de átvettem a poshadt aljmoha-szagot.
A barakk melletti tagadhatatlanul hangulatos és tökéletesen kihalt piactéren kiszellőztetem a fejem. A vízparton laknak a legszegényebbek, ahol még a nagyobb gyermekek is pucéran rohangálnak fel-alá a lábas-házaknak támasztott rönklétrákon.
Errefelé nemzeti sport a kakasviadal, a harci kakasok az út szélén spárgával vannak szép sorban kikötve. Egy fickó épp tanítja a kakast, hogyan kell előre és magasra ugorva veszettül kalimpáló lábakkal támadni. A kakasok lábáról és hasáról a tollat letépik, a befelé álló ’hüvelyk- lábujjukra’ pengeéles kis acélsarkantyút erősítenek, hogy minél látványosabb, véresebb legyen a küzdelem.
Presztízs MagazinBékeidőben, edzés alatt az acéltüske csinos bőrsarut kap, hogy a gazdit és a kakas pajtikat fölöslegesen ne sebezze meg.
Kisiskolás csokoládé-angyalka személyében kísérőm is akad. Hózentrógeres kertésznadrág, kiscsillagos, gyümölcsmintás póló, a befont hajtincsek végén „aranyozott” állatmintás hajcsat. Hónaljig érő gördeszkára támaszkodva soha nem jön két méternél közelebb. Ha megállok és szembefordulok vele, nagyon komoly arccal, szemrebbenés nélkül állja a tekintetem. A kislány a kíváncsi szeretet ismeretlen hullámhosszán földöntúli nyugalmat és szépséget sugároz.
A piactéren felfedezett családi kifőzdét kinyitják a kedvemért. Két dollár az ebéd: bab, rizs, sült csirke. Halat is szeretnék, de az nincs. A tulaj magyarázza, hogy drága a ’gasolina’, a benzin. Mivel nem értem az összefüggést a hal és a nafta között, elmagyarázza. Ahhoz, hogy elmenjen a városba a halpiacra, egy csomó üzemanyagot kell elpöfögni. Na de mi van a folyóval? Nincs benne hal? Nem tudja, nem szoktak halászni, pecabotja sincs.
Korán lefekszem. Kakaskukorékolásra, sőt kakaskoncertre alszom el, arra is ébredek hajnalban. Több száz kakas lehet ebben a faluban. Hétkor felkelek, „ki korán kel, pirogot lel” mondással erősítem a kukorékolástól jelentősen legyengült lelkierőm. Ezek nem is kakasok, ezek kakasnak látszó héttorkú hangokádó tollas-sárkányok.
Presztízs MagazinAz őrs előtt Chicho a bajonettel a fogát piszkálja. Szerinte sem lesz ma hajó. Várnak ma egy kormánytisztviselő nőt, de ő nem vihet civileket magával. „Jót tesz egy kis séta!” – felkiáltással felajánlja, hogy elkísér a folyóhoz. – De hát éppen őrségben vagy, nemde? Vigyorog, engem is szemmel kell tartani.
A parton a szétdarabolt acélmonstrum mellett a tegnapi csendéletet kiegészítendő néhány ember álldogál. Befut a pirog az illusztris vendéggel. A narancsvörös mentőmellény alapján fontos ember lehet. Egy civil és egy gépkarabélyos kísérővel jött. A csődület, élén a tisztviselővel ünnepi körmenetként indul vissza a faluba.
Visszaérve próbálok valami privát közlekedési eszközt szerezni. Egy sunyi alak bizalmaskodva szorongatja a kezem. Tizenöt lóerőskés motorcsónakjával La Palma-ig húsz gallon benzinből meg is járjuk. És mindez a luxus potom száz dollárocskába kerülne – ugyan, mi az egy ilyen gazdag gringónak? Palimadár-vadász barátom vigyorogva oldalog el, amikor közlöm, hogy ezzel három gond van: nem gazdag, nem gringó – és nem hülye…
 
Presztízs Magazin’Aeroperlas Panama’, a panamai égi-igazgyöngyök szárnyán
 
El Real de Santa Maria-ban utazási iroda is van, ott folytatom a napot. Panamában nem kell különösebb programot szervezni, maga az ország a műsorszám, egy pillanatra sem unatkozik az emberfia. Jó hírrel szolgálnak: délután jön egy Aeroperlas Panama, azaz panamai égi igazgyöngyök repülő.
Az Aeroperlas Panama helyi képviselete egy rétegelt lemezzel kettéosztott barakkban székel. Az egyik helyiség az iroda, ahol valódi fa íróasztal mögött egy szép arcú, de roppant szigorú nő trónol. A másik helyiség a raktár, ahol kézi sertésmázsálóval lemérik a csomagokat, és céges jelzéssel ellátott fanyelű talicskákba tornyozzák fel.
A jegy ára huszonöt dollár negyvenhat cent lenne, ha létezne jegy. Az nincs, csak a helyet kell a gépen kifizetni. Megelőzték a korukat, bevezették a virtuális jegyrendszert. A pénztárosnő nem tud visszaadni sem huszonhat, sem negyven dollárból, huszonötöt nem fogad el. Nincs hol felváltani, a nő pedig hajthatatlan. „Nem kérek vissza!”  Megsértődik, azt hiszi, hogy le akarom fizetni.
Összedugjuk a fejünket Chicho-val és Martin-nal, második kísérőmmel. Irány az őrs, ahol a kapitány, született parancsnokként egy pillanat alatt megoldja a problémát. A kincstári repülőkvóta terhére ír nekem egy kétsoros papírt, miszerint a hadsereg megbízásából a mai napon La Palma tartományi székhelyre kell utaznom. Pecsét és aláírás. Pont. A „mivel tarozom?” kérdésre vállon vereget: mehetsz fiam, jó utat, vigyázz magadra, ne gyere vissza, Panama veszélyes is lehet!
Presztízs MagazinA deszka-irodában a kisasszony, mint aki életében először lát ilyen írásos parancsot, hosszan analizálja, és épp kérdésre nyitná a száját, amikor nem várt fordulattal Martin áthajol a pult felett, szájon csókolja, és ezek után már semmi aggálya sem marad. „Martin, miért nem mondtad, ez nekem is ment volna…” „Persze, lehet, de nem te udvaroltál neki tíz évig az esküvő előtt…” Az épület előtt cigiznek a fiúk, amikor két alkalmazott kitolja a talicskákat, és egy ösvényen elindulnak valamerre. Nekünk nem kellene elindulni? Ugyan! Ők lassan és kerülő úton mennek a talicskák miatt.
Komótosan cammogunk a repülőtérre. A terminál utcai buszvárónak sem felelne meg Panamavárosban. A mellig érő fűben a hajdanán piros-fehér vascsövön narancssárga szélzsák lógatja lustán vászon-orrát. A padon egy asszony és a lánya üldögél. Martin elkéri a személyijüket, az adatokat felírja egy kis papír fecnire, majd tőlem is elkéri az úti parancsot. Hivatalos és nagyon komoly arccal vizsgálja. Nevetnem kell, de nem teszem. Azért mégiscsak rend van itt. Elégedetten süllyeszti el a két cetlit a zubbony zsebében. Mi lesz majd a papírokkal? Miután felszálltunk, apró darabkákra tépve szélnek ereszti. De akkor mi az értelme ennek az egész cirkusznak? Uralkodik magán, Európából jöttem, nem érthetem, nem magyarázza.
A semmi közepéből, szó szerint a mocsaras tisztásról fehér főkötőben, hosszú ruhában, oldalán kis fekete bőrtáskával, nyakában kereszttel nagymama korú apáca bukkan fel. Őt békén hagyja a mi jó Martinunk.
Presztízs MagazinElőször halk bogárdöngicséléssel, majd egyre erősödő zúgással légcsavaros gép bukkan ki a felhők közül. Megfordul a dzsungel felett, és egy szempillantás alatt le is száll, a túloldali motort nem állítja le. Makulátlan pilóta száll ki a piros- fehér-kék csíkos repülőből, szalutál, lekezel a katonákkal. Príma kis repülő, húsz fő plusz két pilóta a kapacitása, felmászni is sokkal könnyebb rá, mint egy terepautóbuszra. Elhelyezkedünk, az ablakból még búcsút intek Martin-nak és Chicho-nak, majd felhördül a baloldali motor is, elgurulunk a dzsungel széléig, megfordulunk, és padlógázzal katapultálunk a felhős égbe.
Ennek az ügyes kis jószágnak tíz másodperc és negyed mérföld is elég a felszálláshoz: irány La Palma! A további előnye egyébként a nagy sugárhajtásúakkal szemben, hogyha leállnak a motorok nem meteoritként csapódik a földbe…
 
Átlag: 4.1