Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Eszelős túra a Tátrán túlra

Avagy hogyan lesz egy elbaltázott útitervből felvidéki-lengyel kiskörút?

dr. Szász Adrián | Profimédia-Red Dot | 2021.04.07. |
Eszelős túra a Tátrán túlra
Már nem emlékszem pontosan, miért a kacskaringósabb utat választottuk, de arra igen, hogy végül nem oda utaztunk, ahová eredetileg gondoltuk. Persze éppen az ilyen spontán irányváltások szoktak életre szóló kalandokká válni, a mi túránkkal is ez történt. Mindnyájunk emlékkönyvében kiemelt bejegyzés lett ez a néhány nap – még az a barátom is élete legjobb utazásaként emlegette évek múltán is, aki előtte és utána a legtöbb fura helyen fordult meg közülünk, még Udmurtföldön is élt. Akkor is a tél közepét tapostuk, mint most, és január 31-én járt le egy négy főre szóló utazási utalványom, amit gyorsan fel akartam használni. Kinéztem hát előbb három merész cimborámat, majd a legközelebbi helyet, ahol a kupont elfogadják, minket pedig hajlandók fogadni. Azazhogy…
Presztízs MagazinNévcsere, nyelvcsere, vadregény
 
A „hibát” ott követtem el, hogy a pontos úti célt kivételesen nem magam választottam ki, hanem – miután tárcsáztam a srácokat és rávettem őket a kiruccanásra – a döntést nagylelkűen négyünk közül a legszeleburdibbra bíztam. Bökjön rá a térképre, s ha megtörtént, értesítsen, hová utazunk, hagytam rá, hogy ezzel is kedvet csináljak neki a túrához. Annyit azért kértem tőle, hogy lehetőleg a legközelebbi olyan helyet próbálja belőni, ami már a határokon túl van, azaz egy kicsit izgalmas, mert nem belföld és ismeretlen, mégis könnyen és gyorsan odajutunk Budapestről. Rá is lelt egy ideálisnak tűnő vendégházra a Felvidéken, csak éppen a településnevet jegyezte meg szlovákul hibásan. Úgy emlékezett, Hronovce (Lekér) lesz az úti cél, ami Esztergomtól alig harminc kilométernyire fekszik, miközben valójában Hronecbe (Kisgaram) intézte a foglalást, ami hétszerannyi – lett volna autóval – a Tátra lábaihoz, ám mi kimondottan tömegközlekedésre készítettük magunkat, így csak többszöri átszállással volt esélyünk célba érni. A tévedésre szerencsére még a jegyváltás előtt fény derült, így a vonatutat már a helyes desztinációra tervezhettük meg. Persze még így sem feltétlenül kellett volna Kassa felé kerülnünk, ám az útvonaltervező kora reggeli indulással ezt az opciót dobta ki legjobbnak, s mi bele is törődtünk, legalább II. Rákóczi Ferenc legkedvesebb városába is beköszönünk, gondoltuk. A srác pedig, aki Hronecet Hronovcénak vélte, végül munkahelyi elfoglaltság miatt nem is tudott velünk együtt elindulni, így kora délutánra szervezett magának egy külön startot más járatokkal és útvonalon. A cél: este fél nyolckor találkozni vele az utolsó átszállásnál, ami már buszra történik.
Presztízs MagazinMi hárman, akik időben nekiindultunk, délben már a terveknek megfelelően Kassán ebédeltünk egy jót, miután a belvárosba úgy jutottunk be a vasútállomásról, hogy a legközelebbi villamosmegállóban elkezdtünk magyarul kérdezősködni: „merre van a központ, s ki beszéli a nyelvünket?”. Tanácstalanul néztek az emberek – felváltva ránk és egymásra –, sosem feledem az arcukat. Aztán amint meg mert valamelyikük szólalni magyarul, s útbaigazított minket, hirtelen mindenki tudott magyarul, és magyar szó töltötte be a megállót. Az ő egészségükre is ittuk meg az első korsó sörünket ebéd után az óváros jelképe, az illusztris Szent Erzsébet-székesegyház (más néven: a kassai dóm) közelében. A templomot természetesen megnéztük, de másra már nemigen maradt időnk a következő vonatig, amelyről még egyszer át kellett szállnunk – ha jól emlékszem, Margitfalván –, hogy estére Breznóbányára jussunk, ahová a negyedik társunkat vártuk. Nem unatkoztunk addig sem, csodás fenyvesek között kanyargott velünk a szerelvény, a látómezőben már felsejlettek a Tátra vonulatai, miközben egyre nagyobb hóba zakatoltunk bele, s az „ijedelemre” a büfékocsi lélekmelegítő-készletéhez fordultunk megnyugvásért. Így történt, hogy mesébe illően téli, mégis forró hangulatban érkeztünk meg a Kisgaram előtti utolsó átszállóhelyre. Azt is megállapítottuk, hogy Lekér felé kevésbé lett volna vadregényes a táj, úgyhogy milyen jót tett velünk az, aki elnézte a települést! „A” téli hangulatról máig ez a vonatút jut eszembe.
 
Presztízs MagazinKét rali közt szlovák-magyar ütközet
 
Breznóbánya vasút- és autóbuszállomása szerencsére egymás mellett van, ide kellett az utolsó busz indulása előtti utolsó pillanatban befutnia Szikkadt becenevű barátunk vonatának, ami persze késett. A már járó motorú busz sofőrjénél minden trükköt bevetettünk, hogy késleltessük az indulást, főleg apróból nem találtunk hirtelen annyit, amennyit a négy jegyért fizetnünk kellett, így végeláthatatlan kotorászás kezdődött. Kutattunk, míg be nem gördült a vonat, s fel nem tűnt Szikkadt cingár termete a távolban, ahogy szaladt felénk. Végül épphogy fel tudott ugrani az induló buszra, aminek az ajtajait a sofőr idegességében – amit mi okoztunk – roppant körülményesen tudta csak bezárni. Ennyin múlt. Óriási ölelkezés következett, nem sejtve, hogy tartogat még kihívást az este. A busz ugyanis Kisgaram falu központjában tett le minket, ahol csak egy zárva lévő kisboltot és kocsmát láttunk a templommal szemben, ám kiderült, hogy a vendégház nem itt, hanem kilométerekre a hegyoldalban (az Alacsony-Tátra déli oldalán) található, egy sípálya közelében. Nekünk eszünk ágában sem volt síelni, valahogy mégis fel kellett kapaszkodnunk este nyolckor a hóban a hegyre, hogy végre vacsorához és fedélhez jussunk. Lehetőleg nem mozgó fedélhez a fejünk fölé, hiszen jóformán egész nap robogott alattunk valami. Egyetlen megoldás kínálkozott: felhívni a vendégházat, hogyan jutunk fel hozzájuk a faluból.
Presztízs MagazinGyalog a sötétben sehogy, jött a válasz, ám a tulajdonos volt olyan kedves, hogy leküldte értünk a fiát egy régi Skodával. Azzal raliztunk felfelé a csúszós úton, el is neveztük magunk közt a srácot „a felvidéki Colin McRae-nek”, aki olyan elszántan tekerte a kormányt, hogy csak úgy faroltunk a hóban, s dőltünk hátul jobbra-balra az autóban. Az Isten háta mögötti – vagy inkább válla feletti, olyan pazar kilátást kaptunk – vendégházban végül a lefoglalt három helyett egyetlen éjszakát töltöttünk csak, de az emlékezetesre sikeredett. Egy szlovák csoportot fogtunk ki ugyanis, akik velünk egy légtérben, a vendégház kis éttermében szórakozták végig az estét, s bár eleinte barátkozást színleltek, ahogy fogyott az italuk, úgy kezdtek helyette minket kóstolgatni. Mi meg ugye büszkén vállaltuk, hogy magyarok vagyunk, szépen álltuk is a sarat a szópárbajban négyen a harminc ellen, ám másnap – latolgatva a hosszú távú esélyeinket egy eldugott helyen egy ilyen társaságban – még azt is jobbnak láttuk, ha kicsekkolunk és továbbállunk az ismeretlenbe. Valljuk be: vonzott is egy kicsit, hogy csak úgy, „védőháló nélkül” nekiugorjunk a téli Felvidéknek, így ismét nyakunkba vettük a hátizsákokat és a Tátrát. Hallottuk a hátunk mögött a tapsot, ahogy kicuccolunk – megint a Skodába, mert lefelé is Colin McRae-vel szlalomoztunk, hogy az ezúttal nyitva lévő kocsma előtt jó nagyot fékezzen velünk.
 
Presztízs MagazinAhol és amikor minden jóra fordul
 
A könnyes búcsú után a nagy stresszre egy kis nyugtató billiárdozás és koccintás közben döntöttük el, hogy a következő busszal visszamegyünk Breznóbányáig, onnan pedig majd csak eljutunk valahogy a legközelebbi nagyvárosba, Besztercebányára. Három az egy arányban szavaztuk le Szikkadtot, aki arra voksolt, hogy aludjunk a kocsmában. Sétáltunk még egyet a Fekete-Garam völgyében a helyi kisvasút vonala mentén, majd a buszokkal ezúttal is szerencsénk volt: alig, hogy letett az egyik, már jött is a másik, s egy órán belül úton voltunk a nem tervezett, ám épp ettől oly izgalmas következő állomáshelyünk felé. Besztercebányán pedig csak annyit mondtunk a taxisnak, hogy vigyen egy olcsó, de jó szállásra, ami nincs fényévekre a belvárostól, mire ő egy kiváló kollégiumot választott nekünk, utólag is pacsi érte! Egyszerre mintha királyokká váltunk volna az üldözöttekből, olyan méltósággal sétáltunk végig az egykori Zólyom vármegye székhelyén, a Trianon előtti magyar bányászvároson. Ahol már csak néhány száz magyar élhet, de még mindig több, mint Kisgaramon, ahol a legutóbbi népszámlálás szerint csupán egyetlen magyar lakos volt az 1300-ból (vele sajnos nem találkoztunk). Besztercebányán tintahalat, s ki tudja még, mi extrákat vacsoráztunk egy menőnek tűnő étteremben, majd bejártuk a várnegyedet és a belvárost, amit az óratornyával, a polgárházaival és a templomaival együtt aznap este mintha egy kicsit (újra) a miénknek éreztünk volna. Egy másnapi programra fel volt állítva egy színpad a főtéren, a legmerészebb közülünk felmászott rá, s az éj közepén elszavalta róla József Attila Nagyon fáj című versét. Két idegennel együtt tapsoltuk lentről a lúdbőröztető pillanatot.
Presztízs MagazinMég egy éjszakáról kellett döntenünk, hogy hol és hogyan töltjük, a hosszúhétvége így válhatott teljessé. Nos, tovább mosolygott ránk a vándorok szerencséje: egy otthoni ismerős szervezésének köszönhetően másnap csatlakozhattunk egy magyar turistacsoporthoz, amelynek a buszában jutott nekünk hely, az utazási irodának meg jól jött a pluszbevétel. Így hamarosan már a lengyelországi Zakopane felé száguldottunk, s Poprád városánál tartottunk pihenőt, ahol újabb fenséges látvány tárult elénk. A Magas-Tátra kapujából csodálhattuk: a Magas-Tátrát. Jött az utazás pihentető része, hiszen nem kellett útvonaltervezéssel, vonatok elérésével, buszsofőrök feltartásával, hegyoldalban ralizással, történelmi ellentétek elsimításával borzolnunk az idegeinket, csak élveztük, amit a téli táj e Magyarországtól nem is oly távoli hegyvidéken nyújthat. Zakopanéban egy délutánt és egy délelőttöt töltöttünk, ez pont elég is volt ahhoz, hogy a fenyvesek, a hó és a jellegzetes helyi sajtok illatát jól magunkba szívjuk, illetve együnk egy mennyei bigoszt – a lengyelek tradicionális káposztaételét, amely leginkább a székelykáposztához hasonlít, csak többféle húst főznek bele. Imádnivaló utolsó harmada volt ez a rögtönzött utazásnak, amit egy olyan utalvány ihletett, amellyel végül is csak egy éjszakát „nyertünk”, azt is egy olyan erdei házban, ahonnan kis túlzással menekülnünk kellett, noha azt is élveztük, elvégre az adrenalin gyönyörködtet! A többi izgalmat és csodát viszont sosem éljük át/látjuk meg, ha a kupon miatt el nem indulunk az eszelős túrára. Emlékszem, hazafelé a buszon már azt vitattuk meg a létező legnagyobb szakértelemmel, hogy vajon a hegyi vityillóban, a kisgarami kocsmában, a breznóbányai restiben vagy a zakopanei vendéglőben volt a legszebb a pultoslány…
 
Még nincs értékelve