Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Hagyd a járt utat a járatlanért!

Laosz III. rész

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2015.03.13. |
Laosz
Hagyd a járt utat a járatlanért!
Mottó: „A nap vörösen izzó korongja sisteregve fullad bele a Mekongba. Hajók jönnek-mennek. Egyiken két narancsvörös pelerines szerzetes érkezik. A fiatalabbik játszi könnyedséggel hatalmas bálát hoz fel a vállán a több emeletnyi magas tereplépcsőn.” Bun Jun kapitánynak több fogsora lehet, mert egy csomag fogpiszkálót elhasznált már, és még mindig van mit piszkálnia. Nos, miután a Mekongon átkeltem, és a legtöbb turistával ellentétben nem jobbra délnek, hanem északnak, Kína felé fordultam, volt szerencsém gyalog felfedezni Laosz hamisítatlan arcát. Több embernek köszönhetően épp Bun Jun kapitány vendégszeretetét élvezem Ton Pheung kikötőjében. Az első autentikus lao étkezés után felfedezőútra indulok, ebben az álmos kis halászfaluban.
Az egész helység pár poros utca, ahol az iskola sokhektárnyi füves-fás zöld területén egyenruhás hangyaként kergetőző iskolással meghintve a legérdekesebb látnivaló. A nebulók egyre szűkebb körökben nyargalva érkeznek meg hozzám. Grimaszolnak, produkálják magukat. A nagyobb lánykák szégyenlősen bújnak össze, majd amikor felemelem a kamerát, csivitelve rebbenek szét. A legkisebbek kutyakölykökkel kar- és láböltve a székem alatt mászkálnak.
A láthatatlan vonallal jelzett focipályán tornaóra zajlik. A tanár nagy lendülettel mutatja meg, hogyan is kell profi módon végrehajtani egy szabadrúgást. Repül a labda, még magasabbra a kitaposott műanyag papucs, a tornatanár maga pedig alaposan seggre esik, amin itt természetesen nevetni illik. A focipályán a tanár-bíró-edzőt leszámítva ugyan vagy százegy gyerek vágtázik fáradhatatlanul, de ettől függetlenül a meccs színvonala semmiben sem marad el a hazai NBI megszokott színvonalától.
Presztízs MagazinZöld maszkos, selyem kesztyűs, rózsaszín selyemnapernyős, szigorú tekintetű tanárnő érkezik robogón a szemközti földszintes épületből. Egy kukkot sem értünk egymás szavaiból, inkább csak érzem, hogy kérdőre von, mit keresek itt? Elfogadja a magyar választ, félrehúzza a maszkot, mosolyog és int, hogy érezzem jól magam, és maradjak, amíg jólesik.
A délután az őrsön lassan telik. Bun Jun kapitány a fogpiszkálást követően a katonák tekintetének kereszttüzében majd egy órán keresztül vágja és manikűrözi körmeit. Jogos, mert ha jobban megnézem őket, az ápolt fej, kéz és láb az egyetlen igazi rangjelzés itt a támaszponton.
Az egyik katona – büntetésképpen vagy éppenséggel unaloműzésből – Sziszifuszt megszégyenítő türelemmel damilból font hajdani hálót fejt vissza csomóról csomóra. Nézni is idegtépő, de ő csak mosolyog hozzá. Bogról bogra haladva nyomkodja, rágja, majd az egyik hosszú körmével addig piszkálja a damilt, amíg az meg nem adja magát. Akkor elégedetten bólint, és pár hajszállal odébb újra kezdi a mutatványt. Estig a haladás szemmel nem igazán látható. Eszembe jut, hogy a Mekong feletti fedett fészerben korábban halászokat láttam hálót fonni. Remélhetőleg a háló hosszabb utat is megtesz, mint a fészer és az őrs terasza.
A nap vörösen izzó korongja sisteregve fullad bele a Mekongba. Hajók jönnek-mennek. Egyiken két narancsvörös pelerines szerzetes érkezik. A fiatalabbik játszi könnyedséggel hatalmas bálát hoz fel a vállán a több emeletnyi magas tereplépcsőn. Estefelé a kapitány boldogan újságolja, hogy holnap reggel nyolckor megáll egy északnak tartó teherhajó. Beszél velük, talán magukkal visznek.
Presztízs MagazinA kapitány ezután hirtelen az órájára néz, és zord arccal, ellentmondást nem tűrő hangon jelenti ki, hogy most azonnal mennem kell, keressek egy vendégházat, majd jöjjek vissza reggel nyolcra! A családja érkezik vacsorára. Hátat fordít nekem, miközben egy kiskatona már dobja is a porba a zsákjaimat.
Bandukolok a poros, köves úton. Egyik szállás drágább, mint a másik. Az árból nem engednek, pedig vendégnek se híre, se hamva errefelé. Találok egy elfogadható szállást, aminek az árát rövid alku után ötvenkettőről negyven ezerre csökkentem. Jól esik a WC-n ülve hideg vízzel csapatni magam, nem is hagyom abba egyhamar. Hirtelen alszom el a cementes zsák keménységű matracon.
Fél nyolc körül feltápászkodom, tiszta ruhát öltök, ünneplőben érzem magam, mert még vagy tíz percig nem ragadok. Kilépek a vendégház ajtaján, fizetni szeretnék, de sehol senki. A ház melletti buhera viskóban bolt működik, a kezemben lobogtatott bankóval jelzem az egyik idősebb nőnek, hogy fizetni szeretnék. Nem érti. Többször mutatok a szállóra, a pénzre és magamra, mire valami derengeni kezd a szemében. Így a kezébe nyomom a negyvenezer kipet, remélve, hogy eljut a megfelelő helyre.
 
Féltenyérnyi tükör bebetonozva
 
Nyolc előtt az őrsön vagyok. Bun Jun a Toyota Hilux tükrében borotválkozik, a hajót szóba se hozza. Ez a reggeli nyolc órás időpont valami katonai főiskoláról visszamaradt nosztalgikus becsípődés lehet, aminek emlegetésével vélhetőleg nagyban növelheti a tekintélyét a katonák előtt. Nyolckor lesz hajó és punktum. Parancs.
Presztízs MagazinSzemmagasságban betonpilléren féltenyérnyi tükör van bebetonozva. Az ügyeletes katona, ha épp dolga akadna a pár méterre lévő hivatalban, úgymint vesztegetést elfogadni, vagy valami papírt aláírni, akárhányszor elmegy előtte, belepillant, hogy minden rendben van-e. Ha nem, megáll, kinyom pár mitesszert, előkap egy csini-mini csipeszt, és kitép egy-két szőrszálat az orrából, füléből vagy a szemöldökéből, majd elégedett mozdulattal simítja hátra zselés haját.
Majd egy órán keresztül reggelizünk. Friss, meleg, ragacsos rizs a tegnapinál némileg tisztább gézben, a szokásos mártogatni való zöld nyálka, csípős halászlé, sült hal, grillezett öklömnyi béka és még valami zöldes színű, nem túl sűrű leves van terítéken. Az illendőség úgy kívánja, hogy a csontokat szanaszét köpködjük. Isteni a béka és a gyurmarizs. Az összes békát megeszem. A többi csípős, nyúlós vacakból csak módjával fogyasztok, mert megint a fehér nadrág van rajtam.
Tíz óra körül – arra kérdésre, hogy elmúlt nyolc óra, és még sehol semmi hajó – némi tájidegen mélabús frusztráltságot vélek felfedezni Bun Jun opálos szemében. Holnap, majd holnap, adja ki a parancsot.
Presztízs MagazinNem barátom, én most rögtön elindulok. Vállamra veszem a zsákot, és fittyet hányva a lao-időre, elköszönök Bun Juntól, aki rám se néz, csak valami okészerűséget mormog a bajusza alatt. Hihetetlenül megbántva érzem magam, fáj, hogy így kibabráltak velem. Nem értek laoul. Mormogva és szentségelve billegek a poros, kátyús úton. Kérdezgetem, hogy merre van Muang Mom, de elemi baj lehet a kiejtésemmel, mert csak bámulnak és nevetnek rajtam.
A fejembe épített navigációt követve igyekszem északnak haladni. A frissen betakarított rizsföldön albínó vízibivaly bámul meredt szemmel. Odébb, a nádas szélén vaddisznó hűsöl egy pocsolyában. Végtelen rizsföldeken és elszórt falvakon vágok keresztül, fogalmam sincs, merre haladt tegnap a taxi. Csapatokba verődött kutyák követnek. Veszettül ugatnak, néha majdnem nekem támadnak, de amikor szembefordulok velük, meghátrálnak. A kutyák otthon sem szeretnek, nem tudják hova tenni a széket. Amióta Bangkokban az első kutya, amelyiket meg akartam simogatni, megharapta a kezem, tartózkodom a buksi vakargatástól, nem fraternizálok többet velük.
 
Katasztrófafilm-helyszín: Kis-Kína
 
Ólméretű, lábakon álló viskókban oldalvást fekve heverésznek az emberek, néha nagy porfelhőt kavarva egy-egy hófehér Toyota Hilux húz el mellettem. Borult az ég, nemrég eshetett, mert az égővörös úton a pocsolyák színültig vannak. A levegő elviselhetetlenül párás, a hátizsák hevederje égeti a vállam.
Presztízs MagazinAmikor elindultam az őrsről, nagyon rossz volt a kedvem. Ezen az úton először szentségeltem fennhangon és kitartóan magyarul, azon morfondírozva, miért is menetelek az Aranyháromszög kellős közepén a döglesztő melegben egyedül? De már elmúlt, sokkal jobban érzem magam, megemésztettem a Bun Jun-féle leckét. Újra lelkesen köszönök rá minden élőlényre.
Két óra múlva a földút egy kanyarban egy ménkűszéles betonútban ér véget. Két oldalán mindkét irányban hattyúnyakas design lámpaoszlopok sorjáznak, amíg a szem ellát, de sehol egy teremtett lélek. Az úttest rikító pirosra, a parkoló zóna zöldre van festve. Jobbra félig kész üveggel burkolt ötemeletes társasházak árválkodnak a rozsdás toronydaruk csápjai alatt. Esik. Az ölembe teszem hátulról a kis zsákot, hogy a lábam ne ázzon. Állok az út közepén a szakadó esőben a piros betonon a végtelen horizont előtt. A nagy csendben és nyugalomban úgy érzem, hogy a szívem is megáll. Nem hiszek a szememnek, merő szemfényvesztés ez a jelenség, kell itt lennie rajtam kívül is még embernek. Az eső monoton hangon kopogtatja a piros flasztert. Utópisztikus érzés fog el, mintha valami katasztrófafilm forgatásának a kellős közepébe, sőt inkább magára a filmvászonra csöppentem volna. De hisz sehol egy kamera, rendező, csapó, road. Senki, sehol, csak ez a végtelen, kifutópálya szélességű vörös út a hattyús lámpákkal és a meredt szemű toronydarukkal.
Északot balra sejtve indulok el. Néha beállok egy pálmafa alá, de ott sem vagyok védve az eső elől, csak ritkábban hatalmas cseppekben kapom a nyakamba a vizet. Továbbhaladva hitetlenül dörzsölöm a szemem, mert jobbra az éktelen nagy parkoló közepén egy elfuserált, hatalmas aranykoronában tetőző kaszinó áll. Mindenhol kínai feliratokat látok, ezért először arra gyanakszom, hogy valahogy észrevétlenül Kínába kerültem. De ahhoz át kellett volna úsznom a Mekongot…
Presztízs MagazinA sarkon háromnyelvű tábla hirdeti, hogy egy majdani városban a Swan-Phoenix (Hattyú-Főnixmadár) sugárutak sarkán állok. Lassan összeáll a kép, amiről már hallottam korábban. Kína átalányszerződést kötött Laosszal, aminek értelmében az ország kincsei kirablásának fejében fejleszti az infrastruktúrát. És tádám, itt a szemem láttára épül Kis-Kína! És, hogy a munkások nehogy hazavigyék a pénzt, kaptak egy kaszinót is, ahol a pénzüket elverhetik. Jobban körülnézve állatkertet is találok. Zseniális.
A parkolóban egy angolul is beszélő nő megerősíti a sejtésem. Felajánlja, hogy egy kaszinós limuzin ötszáz bahtért visszavisz Muang Momba. Csábító ajánlat, de nem, én hátizsákos turista vagyok. Az első keresztsugárúton kell továbbhaladnom Muang Mom felé.
Az út császára vagyok, mert a zöldellő rizsföldek és lustán kérődző bivalyok között újabb pozsgáspiros hatsávos bulvár középén haladok. Az út két széle a párhuzamosok definíciójának fittyet hányva kilométerekkel előttem a hegy lábánál egy pontban találkozik.
A vizes aszfalton a jól ismert keréksurrogás jelzi, hogy hátulról személyautó közeledik nagy sebességgel. Kiteszem a karom, és csodák csodájára megáll. Egy férfi és egy fiatal lány ül a viseltes luxus Toyotában. Nem értik, mit akarok. Muang Momot – igen, ezek szerint hasbavágás nélkül is sokat javult a kiejtésem…
 
Ezek összebeszéltek!
 
Presztízs MagazinMutatom, hogy én most beszállok a kocsiba, ők pedig vigyenek el oda, ahova éppen eredetileg is indultak. Pár percig mozdulatlanul ülünk a kocsiban. Valamire várnak. Pénzt veszek elő, nevetve tolják el a kezem. Továbbra sem tudják, hogy mit akarok. Bizonytalanul egyre gyorsulva indulunk el. Pár kilométer múlva egy keresztútnál megállnak, a férfi hátranéz, valamit mond, amiben Muang Mom is szerepel, legyint, majd balra fordul. Vélhetőleg most nagy szerencsém van, és tényleg elvisznek álmaim városába, Muang Momba.
Tíz perc múlva a férfi kimutat az ablakon: Muang Mom. Földutat, pár rozsdás buldózert, némi szemétkupacot és pár roskatag viskót látok. Bizonytalanul tekergetem a nyakam, mire ő megint legyint, és továbbhajtunk, be egy kapun, és a Mekong partján a bevándorlási hivatal épülete előtt áll meg. Kiszállok, megköszönöm szépen a segítséget. Egy tiszt, aki Bun Jun kapitány alteregója lehetne, kinyújtott kézzel közeledik felém.
A muang-momi kapitány – miután nagy nehezen felfogja, hogy Muang Mong-ba szeretnék menni – kaján mosollyal közli, hogy innen ugyan nincs tovább út, de holnap reggel nyolckor lesz egy hajó… Neeee… ezek összebeszéltek!
Az őrs előtt a nagyjából négyszer tíz méteres betonplacc nagy részét egy kocsi foglalja el, a többivel én gazdálkodom. Az épület mellett homokos petang pályán katonák játszanak. Erős dobásnál a vasgolyó kirepül a pályáról, és néha nekicsattan a parkoló járőrkocsinak takaros, kerek horpadást produkálva, amit osztatlan derültséggel nyugtáznak az őrsön.
 
Átlag: 4.5