Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Hármas határ a vulkán tetején

Bolívia V.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2018.05.21. |
Bolívia
Hármas határ a vulkán tetején
Mottó: Bolívia az évszázadokon keresztül átívelő politikai szerencsétlenségek és bénázások igazi tárháza. A XIX. század végéig jelentős csendes-óceáni területtel rendelkezett, déli határa egész Antofagasta kikötőjéig terjedt, ám az 1879-83 közötti, Chilével vívott csendes-óceáni háborúban elvesztette tengeri kijáratát. A konfliktus oka évszázadok óta az Atacama-sivatag kiaknázhatatlan nitrátkincse, melyet már a spanyolok is használtak puskapor gyártásához, de ipari léptékű értékét akkor fedezték fel, amikor kiderült, hogy kiváló műtrágya-alapanyag. A sokkal fejlettebb chilei haditengerészet ellenőrzése alá vonta az egész területet, észak felé Peruból is hatalmas területet hasítottak ki. Bolíviát az Antofagasta-Oruro vasútvonallal és kikötői vámmentességgel ’kompenzálták’. Bolívia azonban sohasem nyugodott bele a történtekbe, az Atacama-sivatag ügye az elmúlt évszázadban is puskaporos hordóként feszült a két ország között.
(Folytatás)
 
Tilos követ beledobni
 
Latin-amerikai utam hetvenegyedik napjának hajnalán, a 33. születésnapomon az Altiplanón egy sivatagi menedékházban mázsányi alpakagyapjú-cserge alatt fázósan ébredek. Az elmúlt napokban az állandó nyösztetésért és kínzásért a Toyota Land Cruiser alattomos bosszút állt csontjaink és izmaink szerkezetén, kissé átrendezte azokat. Sebaj, csodás látnivalóival az út bőségesen kárpótol a dezintegrált csontvázért. Öt óra körül összekaparjuk magunkat, reggeli nélkül felmászunk a terepjáróba. David, a sofőrünk ébresztőóraként rázogatja a fejét, Roxanne, a szakácsnő békésen szunyókálva dülöngél mellette, útitársaink, a francia lányok dideregnek, panaszkodnak, a kocsi egykedvűen mormogva és csattogva falja a poros-kénköves kilométereket. Álomittas, kába szemeink előtt a felkelő nap vörös sugarai incselkedően bújócskáznak a békésen szunnyadó vulkánok szabályos kúpjai között.
Presztízs MagazinNégyezer-nyolcszázhetven méter magasan megérkezünk a Marsra. Tudom, hogy nem az, de ha jártam volna ott, biztosan felismerném ezt a tájat. Fülsiketítő dörgéssel egy kosárnál alig nagyobb lyukból hófehér gejzír tűzforró gőzfelhője tör fel az égig. Az 1979. november 11. óta folyamatosan mérgelődő gőzfújtatóba tilos követ dobni, életveszélyes néhány méternél jobban megközelíteni. Legutóbb gyermekkoromban Verne könyvét olvasva voltam ennyire közel a Föld izzó középpontjához. Kiszállunk, szétszéledünk, az olykor fojtogató gőz- és gázfelhőkben roppant óvatosan mozgok a székkel, semmiképp sem szeretném valamelyik kékesszürke iszapvulkánban lassú tűzön fortyogó gulyásként végezni. A gejzírek körül a vörös, a zöld illetve a szivárvány egyéb színeiben pompázó lagúnák és a sekély vízben álldogáló flamingók mindnyájunkat elképesztenek.
Tovább kellene indulni, nehezen állunk kötélnek, még szívesen bámészkodnánk órákig. David gyengéd unszolása további csodákat ígér, így folytatjuk az utunkat a Salvador Dalí által festett sivatagban. Sekélyvizű tavacskák és kiterjedt színes lagúnák, a Laguna Colorada (Színes tó) és a Laguna Verde (Zöld tó) partján kanyargunk. Ezekben a tavakban a mostoha időjárási viszonyoknak fityiszt mutató gazdag élővilág található, színüket a bennük élő algák és a nappali fényviszonyok határozzák meg. A Salvador Dalíról elnevezett magashegyi földönkívüli pusztaság a pasztellszínű hegyekkel, a világ legszélesebb, néhol százsávos terepjáró útjával, a kopár, holdbéli, marsbéli, jupiterbéli, halálosan szép kősivataggal elképesztő látvány, csak Claire és Nicole húzza konzekvensen tovább a száját.
Presztízs MagazinCsodás születésnapi ajándékként majd’ ötezer méter magasan, a többiekkel egyetemben a Laguna Verde-ben, a természet alkotta medence tűzforró vizében henteregve élvezem a napfelkeltét. A melegforrás kiapadhatatlanul ontja magából a fáradt csontoknak olyannyira jóleső termálvizet. A fiúkkal hitetlenkedve nézünk egymásra, és a parton kabátban didergő bátortalan többiekre, érezzük, hogy ennyi szépség és boldogság márpedig nem létezik. Hogy a tünékeny pillanatot később is élvezhessem, Simon, a svéd mérnök, akinek szintén Nikon D70 a harmadik szeme, készít néhány felvételt. A fürdőzés alatt Roxanne varázsló keze alól kikerül a reggeli, zsemle, tojásrántotta gazdagon és néhány bögre forró tea.
 
Kötelező megállni és szájat tátani
 
Az autó ablakából a délelőtt további részében a táj már-már szembántóan élénk, szürreális színű, gyorsan suhanó impresszionista festmény. Nem tudnám megmondani az okát, de a csodálatosan finom pasztellszínek engem leginkább egy bizonyos jégkrémtortára emlékeztetnek. Az ’Árbol de piedra’ egy kőből faragott „fa”, az eróziós erők által formált kőképződmény, ahol a turistáknak kötelező megállni és szájat tátani.
Presztízs MagazinAz ötezer-kilencszázhúsz méter magas Licancabur vulkán égbenyúló magányos őrszemként vigyázza a bolíviai-chilei-argentínai hármas határt, a csúcsán a világ egyik legmagasabban fekvő, majd fél kilométer átmérőjű Licancabur krátertavat rejtegeti a kíváncsi tekintetek elől. A hegy neve az atacameno nép által korábban beszélt, de az 1950-es években kihalt kunza nyelven a ’népek hegyét’ jelenti. A vulkán a történelem ködében nyom nélkül eltűnt atacameno nép szent hegye volt, az oldalában és a kráter peremén nemzetközi archeológus csoportok különböző ásatások során prehisztorikus őrtornyok és egyéb kultikus építkezések maradványaira leltek, amelyeket a Föld legmagasabban fekvő emberi építményei közt tartanak számon.
A vulkántól délre, a ’Fehér Lagunánál’ a chilei határnál kis csoportunk feloszlik, Kevinnel és Simonnal kiszállunk a határőr házánál, a többieket David leviszi az aszfaltozott főútra, ahol már várja őket egy Argentínába tartó kisbusz. Mi nem sietünk, élvezzük a látványt, rendezgetjük a fejünk körül púposodó vulkáncsődületet. A határőr háza menedékház és vámhivatal is egyben, az emlékeket szerencsére nem lehet megvámolni, egyebet pedig nem hoztunk magunkkal. A barátságos hegyivadász készségesen mesél a környékről. Hűségesen csaholó kutyái körében ellátmányt pakol a nagyméretű quadra, ma délután indul szokásos háromnapos, heti határellenőrző körútjára, ahol megszámolja a vulkánokat és a tavakat, megnézi, hogy egyetlen felelőtlen turista sem került-e bajba. Nem szívbajos munka, az már biztos! Az irodát és a raktárat bezárja, az ablakban kifordítja a ’pár nap múlva érkezem’ kopottas fatáblát, távollétében az épület többi része, a konyha és a hálóterem szabadon használható kulcsosházként üzemel.
Presztízs MagazinA fejünk felett a hatezer méteres vulkán a kék égre hófehér felhőket füstölögve emlékezteti magát és környezetét a hajdanvolt dicső kitörésekre, a kutya a csomagjaink csatjait és hevederjeit rágcsálja, majd hirtelen felindulásból a kerekesszék alumínium vázát is megkóstolja, de az annyira nem ízlik neki, mert farkát behúzva eloldalog.
A fiúkkal lesétálunk a nemzetközi aszfaltúthoz, poros nagy csendben üldögélünk az út szélén, emésztjük a látottakat. Néhány óra várakozás után egy kisebb turistabusz levisz bennünket, leállított motorral szó szerint inkább levitorlázik a kétezer méterrel lejjebb fekvő chilei határra. Kétezer-kétszáznegyven méteres magasságban San Pedro de Atacama a legközelebbi városka neve, ahol új világ, civilizáció, aszfalt, pokoli meleg vár ránk, de ugyan mi mást várna az ember a csontszáraz, döglesztő Atacama sivatagtól? Visszanézek a hágóra felvezető nyílegyenes útra, az atacameno emberek szent hegye tompán sejlik fel a távolban. San Pedróban ízetlenül száraz, méregdrága sztéket ebédelünk, a chilei árak Bolívia után mellbe vágnak. Teázás után elválok az ír Kevintől és a svéd Simontól. Nehéz a búcsú, barátaimnak érzem őket, bár szinte biztos, hogy soha az életben nem fogunk újra találkozni, mindenki megy a maga feje után: Kevin Saltába, Argentínába, Simon Santiago de Chile-be, a fővárosba.
Ebéd után kisétálok a terminálra, busz után érdeklődök, mennék vissza Bolíviába, de a következő csak öt nap múlva indul. Kicsit sajnálom, hogy a Toyotával nem mentem vissza Uyuniba, de már nincs mit tenni. Teljes menetfelszereléssel visszakutyagolok a határra, csorog a víz rólam, az agyam olvadozik a hőségben, stoppolok, hátha elvisz valaki. Árnyék sehol, a nap rettentő erővel, kíméletlenül sújt le, az Atacama sivatag még kétezer méter magasan is fitogtatja gyilkos erejét. Vályogviskók izzanak a távolban, a tűzforró aszfalt szomjasan issza fel verejtékem, de autót, egyet sem látok.
 
Muszáj lesz az autóba beszállni
 
Presztízs MagazinA határon veszteglő csőrös orrú brazil Mercedes kamion álló motorral is a hőhullámokkal rezegteti a levegőt. Az érthető módon kissé mogorva sofőr, szegény csórikám, a cégétől Santiago-ból négy napja vár egy faxot, azóta grillezteti magát a barátságosan gyilkos napon. Ígéri, amint megjön a fax, húsz dollárért átvisz Argentínába, le akár Buenos Aires-ig. Nem túl jó hír, hogy közúton innen csak délnek lehet menni a kétezer kilométerre lévő Santiagóba, vagy északnak Lima felé. Nyugatra, a csendes óceán felé a sivatag van, ami szintén nem lehetséges út számomra, marad keletnek Argentína.
A délután lassan estébe hajlik, jó néhány órája stoppolok már, de bosszús sem igazán lehetek, nincs forgalom, az egyetlen jármű a várakozó kamion. Megbarátkozom a kezdetben gyanakvó határőr kisasszonyokkal is, akik felváltva hüledeznek, hogy stoppal akarok Argentína felé továbbmenni. Miért nem várok inkább öt napot a buszra? – kérdezik.
Jövök ki a hivatali vécéről, azt hiszem, hogy álmodom, mert egy bordó Renault Clióba éppen beszáll két utas. Rohanok utánuk, állj, állj! Kérdik, hogy mit akarok, gyanakodva méregetik fekete kezem, izzadt és rákvörös fejem, a sótól fehér székem és valaha volt zöld hátizsákom. A férfi már ráállna, hogy elvigyenek, a nő még húzódozik, összehúzott szemmel méreget. Peregnek a kérdések, de úgy tűnik, a válaszok kedvükre valók, mert egy hosszú sóhajjal a nő is beadja derekát, nem bánja, éppenséggel velük mehetnék, de lássam be, kicsi az autó, tele van csomaggal a hátsó ülés, nem férek be.
Presztízs MagazinA kesztyűtartóban is meghúzom magam, csak vigyenek el! Rendben, tegyünk egy próbát! Felszabadítanak egy kis helyet a hátsó üléspad sarkán, beülök, összecsukom és szétszedem a széket, a kerekek összeforgatva épp elférnek a lábam és az első ülés között, az ölembe teszem a Roho párnát, ráfektetem az összecsukott vázat, arra a nagy hátizsákot, elé a kisebbik hátitáskát. Kész vagyok, légzsák és párna sem kell, mehetünk! A házaspár megtapsolja a produkciót, és a páratlanul szép naplementében a végtelen emelkedőkön a repülőgép-leszállópálya szélességű, kifogástalan aszfalton máris az Andok nyugati oldalán robogunk felfelé. Beszélgetünk, barátkozunk.
Alejandra Ceva Rohas és Rodrigo Bustamante Curbis a chilei Iquiqe-ban voltak nyaralni, most hazafelé tartanak Buenos Airesbe, az út oda-vissza majdnem hatezer kilométer. Mesélem nekik, hogy Magyarországon a Balaton a mi tengerünk, ami Trabanttal sincs két óránál messzebbre. Nevetnek, ők egy-egy hetet utaztak, két hetet pihentek Chilében. Összemelegedünk, az imént még csak a határig akartak elvinni, most már azon töprengünk, hogy Buenos Airesben melyik szállodába vigyenek, mert a lakásuk emeleten van. Este tíz körül érünk a határra, míg ők az útleveleket intézik, én a kocsiban várakozom. Kijön egy egyenruhás, napbarnított latin Schwarzenegger, aki kifogástalan angolsággal udvariasan megkér, hogy az összes csomagommal fáradjak be az irodába, bent pedig üljek át egy karosszékre, míg a saját székemet és a málhát átnézik.
Presztízs MagazinMindent kipakolnak és szétterítenek a padlón. Barátságosak, de gyanús vagyok, narkót keresnek. Leginkább a szék izgatja a fantáziájukat, tapogatják, rázzák, forgatják, kutyával mindent megszagoltatnak. Kiszedem a kerekeket, ők leengedik és leszerelik a külsőgumit, összegyűrik a belsőgumit, belepiszkálnak a lyukakba, majd mindent akkurátusan összeszerelnek, visszapakolnak helyére, a zsákban sem keverik össze a koszos ruhát a fogkefével. Csak a dolgát végzi ez a marcona, lehetetlenül izmos, talpig úriember tiszt, a vizsgálat végén udvarias mosollyal kér elnézést, mond köszönetet az együttműködésért, és üdvözöl Argentínában. A tetemes várakozás miatt kissé restelkedve préselem vissza magam a Clio hátsó ülésére, a legközelebbi város, San Salvador de Jujuy (ejtsd: Szán Szálvádor dé Huhujjjj) még háromszáz kilométer ide.
Presztízs MagazinKismilliónyi kanyar altat, de éjjel egykor Jujuy főterén a kocsi a négycsillagos Hotel Internacional előtt áll meg. Kábán bámulok magam elé, mindhárman holtfáradtak vagyunk. Kérdezik, hogy jó lesz-e ez nekem? Pesóm nincs, de a bejárat üvegajtaján tompán csillan meg a holdvilág a napszítta MasterCard matricán, a kártyámon van pénz bőven, néha nem árt egy kis kényeztetés. Felsegítenek a pár lépcsőn, hitetlenül csodálom meg a hófehér márványpadlót és a tükörként csillogó, rozsdamentes liftet. A teremnyi szoba hatalmas ablakain összehúzom a nehéz bársonyfüggönyt, irány a makulátlan ágy, zuhany és minden egyéb, úgymint evés-ivás ráér reggel. Meredt fatörzsként dőlök bele az ágyba, az elalvás előtti fél pillanatban még arra gondolok, hogy életem legmozgalmasabb és talán legszebb születésnapja volt a mai.
Átlag: 4.4