Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Itt semmi sem biztos, és az is nagyon-nagyon lassan következik be

Laosz II. rész

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2015.02.20. |
Laosz
Itt semmi sem biztos, és az is nagyon-nagyon lassan következik be
Mottó: „Muang Moeng-t például úgy kell kiejteni, hogy az ember az alsó állkapcsát ütközésig előretolja, és még mielőtt ráharapna alulról a felső fogsorra, megkéri az egyik katonát, hogy pont ebben a pillanatban jó erősen vágja gyomorszájon. A hang ami kijön: Muang Moeng.” A második nap Laoszban, miután tegnap sikeresen vettem az átkelést a Mekongon, ebben a kis faluban, amelynek a nevét sem tudom, csak azt, hogy éjszaka nagyon sötét, egy kert sarkában a hálózsákban talál. Hiába próbáltam meg elrejtőzni, fényes nappal derült ki, hogy nem lakatlan telken aludtam. Roppant furcsa látványt nyújthatok, mert kisebb tömeg vesz körül és lesi minden mozdulatom.

A falvakban amerre járok, pár pillanatra megáll az élet

Reggel hat körül eszembe jut, hogy nem ártana végre hólyagkímélő üzemmódra váltani, azaz pisilni. Az egyik fiúcska készségesen invitál be a félkész házba, de odabent azon nyomban lehervad a mosoly az arcomról. A ház belseje olybá tűnik, mintha egy mókás építész az egyiptomi piramisba beépítette volna a Macchu Pichut és a végére „csakazértis” odaszúrt volna egy WC-t. Hál’ Istennek, a TetraPack dobozok az eredeti funkción kívül sok mindenre használhatók. Hajtogatva például mobil zsebvécének. A zsebemben lapuló, aktív korában – tavaly nyáron – még tejes dobozként szolgált Észtországban, de most végre új értelmet nyer a létezése. A tyúkudvar sarkában elintézem a dolgom, megöntözöm a kertet. A srác közben hoz nekem egy vödör vizet, megmosakszom, és habos fehér mosolyt villantva a körülöttem ácsorgókra – megmosom a fogam is.

Presztízs Magazin

Összeszedem a dolgaimat, fellendítem a zsákot a hátamra, és elindulok: Nam Keung még 24 kilométer. Ha nagyon belehúzok a hajtókarikába, még ma odaérek. Az út szélén nyári konyhával, madzagra kötött tyúkokkal, kosár alá bújtatott kakasokkal, és a mindenhol szájtátva bámuló emberekkel lábakon álló deszkaházak sorjáznak. A falvakban, amerre járok, pár pillanatra mintha megállna az élet, így kezdem magam úgy érezni, mintha egyenesen a Holdról csöppentem volna ide, ebbe a lelassult smaragdzöld idővalóságba. Az első osztályú aszfalt hullámvasútra emlékeztet. Az elméletem, miszerint az egyenes és vízszintes utat Laoszban még nem találták fel, vagy a lassan múló verejtékező időben már régen megfeledkeztek róla, a későbbiekben a kellemesen hánytató buszos utakon teljességgel beigazolódni látszott.
Nyolc körül kezd kutyamelegem lenni. A tegnap verejtékes, majd éjjel csatakos ruháim újra friss izzadtságban ázva tapadnak rám. A táj lenyűgöző. Balra a Mekong kanyarog, jobbra nyaktörő, majdhogynem áthatolhatatlan zöld falként dzsungellel borított smaragdzöld hegyek, amelyeket néha egy-egy folyó meredeken kanyargó medre szakít meg. A mindent kitöltő, friss párába belevesző hegyek fölött időnként vallató reflektorként kisütő nap hihetetlen fény-árny játékkal ajándékoz meg. A folyó túloldalán, a hegyek derékmagasságában, még a dzsungelöv szorítása alatt Thaiföld aranytemplomai csillognak szemkápráztatóan. A Mekong medrét hosszú sorban leginkább dühös fekete sárkányfarkakra emlékeztető termeszvárszerű fekete sziklazátony-rendszerek szaggatják. Isten óvja az errefelé hajózókat!

Presztízs Magazin

Kilenc körül egy boltnak látszó fekete lyukban vizet veszek 2.000 kipért. Tíz körül egy faluban főtt kukoricát árulnak. A gyomrom követelőző morgásának engedve megállok. Helyes lányka mutatja, hogy egy zacskó kukorica ötezer kipbe kerül. Nagyszerű, mutatóujjam az ég felé tartva mutatom neki, hogy egyet kérek ezerért. Látszólag nagy az egyetértés, békésen majszolgatom a sótlan kukoricát a napon. Mintha nemigen ismernék errefelé a sót. Fizetnék, de a lány ötezret akar. Pár perc higgadtan mosolygós vita után természetesen ő győz, én pedig a fogatlan szájjal káráló és rajtam nevető, töpörödött öregasszonyok gyűrűjében bekebelezem az egész zacskó főtt tengerit. Pár házzal odébb négyezer kipért megöntözöm az egészet egy doboz Pepsivel, és máris készen állok az önként vállalt fél napos menetelésre.

A motorosok a lao időhöz képest gyorsak

Bajban vagyok, a távolban nagyon meredek emelkedő képe kezd kirajzolódni, ezen biztosan nem tudok önerőből felmenni. Eszembe jut a legújabb sportágam, a kerekesszékes-motorosszörf. Megállok. Jönnek-mennek a motorosok, de legalábbis a lao időhöz képest mind nagyon gyorsan. A kanyarban két fonott átalvetős robogón gyalogos ember sebességnél alig gyorsabban közeledő öregurat intek le. Elmutogatom, hogy mit szeretnék, ráakaszkodok és máris araszolunk felfelé a szerpentinen. Az öreg szivar a békés robbanómotoros kávédarálót nagyon ügyesen ellenkormányozva, boldogan tekintget hátrafelé. A sárga agyarai közt hosszú szárú pipára harapva mosolyog rám, és elismerően bólogat.

Presztízs Magazin

A tetőn leválok róla és szélsebesen gurulok lefelé, majdhogynem fénysebességgel előzöm meg az öregurat, majd a következő emelkedőn megint rácsatlakozom, és ez így megy vagy egy órán keresztül, míg át nem kelünk a hegyen és lankásabb vidékre nem érünk.
A bozótból kivág és mellém szegődik egy szikár alak. Kezében egy alig piszkos zacskóban négy sült halfejet lóbálva igyekszik valamerre. Nyilván félnótás, mert nincs motorja. Mellém szegődik, és végtelen hosszú vigyor-kommunikációba kezdünk. Állandóan tolni akar, nem akarja megérteni, hogy itt még nem szükséges. Hamarosan ajándékba kap egy meredek emelkedőt, ahol kedvére brümmögve feltolhat, miközben én az egyik nagy halfejjel szemezek, mert megint megéheztem. De nincs pofám kérni, pedig nyilván mind nekem adná, így is a vállam átölelve köszöni meg a lehetőséget, hogy segíthetett.
Balra katonai támaszpont. Lábas féltetők alatt katonák heverésznek, az egyik a szuronnyal piszkálja a fogát. A poros grundon bágyadt tehenek lustán lófrálnak, visítozó malacok tikkadt csirkéket kergetnek.
A placcon egy peloton menetelne, de a gyakorlat rendszerint félbeszakad, amikor a katonák sorába keveredő lustán kérődző tehenek nem vágják ki túl lelkesen a díszlépést. A tiszt a bénázást látva valami kurta parancsot vakkantva megszakítja a kényszerpihenőt. A katonák unottan segberúgdossák a teheneket, majd újra felveszik a bakancsok alatt porzó alakzatot.

Most végem! – vagy mégsem?

Presztízs Magazin

Észreveszem, hogy jobbra is támaszpont éktelenkedik, azaz a nemrégiben épített út pont kettévágja azt. Valami nagy gikszert követtek itt el az úttervezők, de utólag nyilván túl macerás lett volna átépíteni az utat. Eszembe jut egy kis panamai falu, ahol az egyetlen út az elemi iskola kosárlabdapályáján vezetett keresztül. A gyermekek – míg a kisteherautó áthaladt – megálltak, megvárták, míg elül a porfelhő, aztán hihetetlen ügyességgel ugráltak oda-vissza az út két oldalán sorjázó szalagkorláton. Nevetnem kell. Melyik viccesebb: kosárlabdapálya úttal és szalagkorláttal nehezítve, vagy főúttal kettészelt katonai támaszpont. Szerencsére az alkalmazkodóképességünk majdhogynem végtelen. Mi emberek majdnem mindenhol képesen vagyunk élni, kosárlabdázni, vagy éppen katonai parádézni.
Na de mi a helyzet akkor, ha éppen lőgyakorlat van? A golyók majd szépen megállnak a levegőben, míg mi áthaladunk? Nevetnem kell, annyira abszurd a helyzet.

Presztízs Magazin

Jobboldalt fent a kókuszlevéllel fedett viskók előtt katonafeleségek mosnak és teregetnek. Egy katona az évek megszokott rutinjával a lábában rohan le baloldalt a meredek parton, átvág az aszfaltúton és még ugyanazzal a lendülettel vágtatna fel a jobboldali partra, amikor hirtelen észrevesz engem, és éles kanyart véve visszafordul, majd felém vágtázik. Vége ez életemnek – gondolom, most aztán kiderül, mit tesznek a támaszponton átsétáló gyanútlan civilekkel. A katona a puskáját a kezembe nyomja, majd megragad és futólépésben tol felfelé a kanyarban még egypár métert. Bal kézzel felmarkolja a flintát, jobbal pedig búcsúzásként hátba vág, de úgy, hogy majd kiesek a székből… Már fent is van az asszonyoknál! Rejtői vigyorral a képén szalutál és dől le a durván ácsolt padra. Csak legyintek – kezdem érteni ezt az országot!

A vízben krokodilok vannak!

Laoszban balos a forgalom, így én a jobb oldalon megyek, hogy lássam, ki jön velem szemben, hogy adott esetben – az életem mentendő – az árokba vagy a Mekongba vethessem magam. Ez a szerencsém. Megáll egy szemből jövő, angolul valamicskét tudó fiú. Miért nem a baloldalon megyek és egyáltalán hova tartok? Az első kérdésre nem tudok neki meggyőző válasszal szolgálni, a másik sokkal egyszerűbb. Előre, mutatom kinyújtott karral. És miért nem fogok egy taxit? Már majdnem elkezdenék hahotázni, amikor a fiú megfordul és leint nekem egyet. Mi van? Álmodom? Mi a fene történik itt? Majd egy napja kutyagolok, és erre ez a fiú itt leint nekem egy taxit? Egy szemvillanás alatt fent vagyok a platón. Ez is egy olyan pickup-taxi, amilyennek a teteje alatt ma éjjel aludtam. A sofőr kukkot nem ért angolul, csak intek neki, hogy előre, mindig csak előre. Azt hittem, hogy Laosz szegény ország, mire kiderül, hogy errefelé kimondhatatlanul sűrűn fordulnak elő Toyota Hiluxok.

Presztízs Magazin

Az ad-hoc iránytaxi platóján, ami arra megy, amerre éppen szükséges, a ruháim boldogan száradnak a forró huzatban. Akárhányszor megáll, a taxis int, hogy én is szálljak le, de én nem mozdulok, még maradok. Végre van közös bennünk. Ő nem érti, hogy miért nem szállok le, én pedig nem tudom, hogy merre járunk. Északnak tartunk, a Mekong állandóan bal kézre esik, ez jó irány nekem. Egy kisebb piacon rajtam kívül mindenki leszáll. A sofőr a székem és a zsákom is leveszi, én paprikásan magyarázom, hogy még nem szállok le. Sebaj, egy falun keresztül robogunk tovább, le a Mekonghoz. Letolat egy nagyon meredek kátyús úton, aminek a végén, mielőtt belepottyannánk a folyóba, egy nagy kő jelzi a keréknek a végállást. Hajót rakodnak ki. Miközben úgy megpakolják a taxit, hogy én is nyakig ülök a salátában, káposztában és halban, kezdem érteni, hogy mi következik. A taxis sokatmondóan vigyorog. Ő ugyan megmondta, hogy szálljak le. Sebaj, a jó hideg hal és jégkása szendvicsben legalább nincs melegem.
A parton fejtetőre állított, égnek meredő dereglye alatt a barna víz lustán, de alattomosan hömpölyög. A sofőr mutatja, hogy a vízben krokodilok vannak. Ugyan nem látom őket, de elhiszem.

Semmi sem biztos – vagy inkább a semmi a biztos

Presztízs Magazin

A taxi végállomása egy másik thai-lao határátkelő a Mekongon, Ton Pheung kikötő. Itt már nincs apelláta, nekem is ki kell szállnom. A taxis, miután kifizettem neki a 26.000 kip viteldíjat, átad a helyi határt védő erők teljhatalmú parancsnokának Bun Jun kapitánynak.
Bun Jun a kezdeti bizalmatlanság után a védőszárnyai alá vesz, aminek egy ebédmeghívás az azonnali kézzelfogható jele. A katonái vidáman sütnek-főznek, mi pedig eszünk. Bun Jun beszél pár szót angolul. Muang Mom, majd onnan Muang Moeng lenne a célpont. A kapitány szerint már nem kellene északabbra mennem hajóval.
Muang Moeng-t például úgy kell kiejteni, hogy az ember az alsó állkapcsát ütközésig előretolja, és még mielőtt ráharapna alulról a felső fogsorra, megkéri az egyik katonát, hogy pont ebben a pillanatban jó erősen vágja gyomorszájon. A hang, ami ekkor kijön: Muang Moeng.
Nem értem pontosan a kapitány minden szavát, mert az ő angol kiejtése ikertestvére lehet az én laoszimnak. Azt magyarázza, hogy innen taxival kellene tovább mennem egy másik kikötőbe és onnan két hajóval tovább a célpontig. De ez sem garantált. Laoszban semmi sem biztos, és az is nagyon-nagyon lassan fog bekövetkezni. Először ebédeljünk, emésszünk, majd aludjunk, utána beszéljünk – zárja le a vitát Bun Jun. Kérdezi, hogy bírom-e a lao kaját, ettem-e már helyi talponállóban? Nem tudom, majd kiderül, csak azért fohászkodom, hogy ne a hajón derüljön ki, hogy mégsem bírja a gyomrom!

Presztízs Magazin

Először eszem gyurma rizst. Egy kis rostból fonott kosárkában, enyhén koszos gézbe tekerve szolgálják fel. Bele kell csípni, egy darabot kitépni belőle, tenyérben meggyúrni, és máris lehet vele mártogatni. A tányérban zöld, kusza, darált növényi massza van, azt kell kimerni. Furcsa íze nem elviselhetetlenül csípős, csak a látványa emlékeztet valami szörnyű, nem az asztalra való dologra. Utána Oishit iszunk, narancssárga, karamellizált thai zöld teát.
Az a tervem, hogy ebéd után, míg a helyőrség durmol, én egy kicsit körülnézek itt Ton Pheungban, majd késő délután elindulok egy másik kikötőbe. Nem kell sietni és siettetni, ez a lao idő lényege. Sesesüse, jut eszembe. Senkinek sem sürgős semmi.

Átlag: 3.7