Kittenberger Kálmán, Afrika magyar kalandora

Kittenberger Kálmán 1881. október 10-én született a felvidéki Léván. Szegény, nyolc gyermeket vállaló és hithű katolikus iparoscsalád utolsóként világra jött sarja volt; apja, Kittenberger Imre cipészként kereste kenyerét. A természet iránti olthatatlan rajongása már gyermekkorában megmutatkozott, a madarak különösen érdekelték. Fegyelmezetlen és lázadó hajlamú diák volt, így a gimnáziumból a lévai tanítóképzőbe iratkozott, ahol természetrajztanára, Kriek Jenő felfedezte benne a rokon lelket, és beavatta az állatkitömés rejtelmeibe. Kriek ajánlásának köszönhetően jutott később segédpreparátori álláshoz a Nemzeti Múzeumban, de a tanárképzői tanulmányaival sem hagyott fel. A trópusok élővilágával kapcsolatos ismereteit kizárólag önképzéssel gyarapította, és a korszak olyan jelentős alakjaival kötött barátságot, mint Herman Ottó zoológus és Bíró Lajos író.

 

 

A család rettenetes anyagi körülményei miatt Kittenberger rengeteget nyomorgott, gyakran még ennivalóra sem maradt pénze, levelezése szerint ezekben az időkben többször is majdnem az öngyilkosságot választotta. Mivel segédpreparátori munkájával alig keresett valamit, megszakította főiskolai tanulmányait, és 1902-ben tanítói állást vállalt a csángók lakta Tatrang faluban a mai Románia területén. A tanítást nem élvezte, az viszont örömmel töltötte el a szívét, hogy a brassói havasokban kedvére vadászhatott.

1903-ban akkora szerencsében volt része, hogy alig hitte el: Madarász Gyula ornitológus közbenjárására preparátorként Afrikába mehetett az ott vadászni szándékozó Damaszkin Arzén bácskai földbirtokos alkalmazásában. Az utazás költségét neki kellett állnia, amiben segítségére sietett a Nemzeti Múzeum, amely szabadságra küldte, mellé pedig egyévi fizetését is kiutalta neki előre. Cserébe azt kérték tőle, hogy végezzen gyűjtést az állattáruk számára.

A Damaszkin-féle expedíció 1903 elején érkezett meg Kelet-Afrikába, Mombasa kikötőjében szálltak partra. A kellemes és könnyed vadászgatásra készülő Damaszkint azonban hamar fejbe kólintotta az afrikai hőség, és a mostoha körülményeket sem bírta elviselni, így a felszerelését és Kittenbergert hátrahagyva hazautazott: egyáltalán nem zavarta, hogy útitársa éppen heves maláriás rohamoktól szenved. Kittenberger a kórtól gyötörten tett meg gyalog 140 kilométer Moshiig, ahol aztán egy német orvos kezelésének köszönhetően legyőzte a betegséget. 

Ezt követően vadállatok befogásával kezdett foglalkozni a mai Kenya, Uganda és Tanzánia területén, amiből egész jól meg tudott élni, de nem feledkezett meg a Nemzeti Múzeumnak tett ígéretéről sem; jó néhány emlős, hüllő és madár tartósított tetemét küldte haza ládákban. 1904-ben megtámadta egy oroszlán, és leharapta a jobb keze középső ujjának egy részét. Kittenbergernek ekkorra már elege lett a Nemzeti Múzeumból, amely továbbra is követelte tőle az újabb állatszállítmányokat, de már egy fillérrel sem támogatták a tevékenységét. Ezért dühében postázta nekik az immár használhatatlan ujjpercét (ez ma is megvan, valóságos ereklye lett belőle), amelyet formalinba áztatva adott fel, ezzel is bizonyítva, hogy tehetséges preparáló és konzerváló, aki megérdemli a tisztes bérezést. 

A sebzett oroszlánnal vívott küzdelme hollywoodi kalandfilmekbe illik: a bestia beleharapott a combjába és a földre teperte, aztán majdnem átharapta a torkát, ám Kittenberger még idejében az állat szájába dugta két kézzel markolt puskáját. Ezután a félelmet hírből sem ismerő vadász meghúzta az oroszlán nyelvét, ami ekkor elengedte őt. Kittenberger egy szempillantás alatt újratöltötte a fegyverét, és fejbe lőtte támadóját.

 

 

1906-ban Kittenberger néhány hónapra visszatért Magyarországra, viszont az év végét már a Vörös-tenger délkeleti partjánál található, teljes egészében még napjainkban is feltáratlan és roppant veszélyesnek számító Danakil-mélyföldön töltötte.

Miután kézhez kapta a katonai behívóját, ismét hazautazott, majd az egyéves szolgálata leteltével rögtön visszahajózott Afrikába. 1908 és 1912 között beutazta a Viktória-tó környékét, ahol számos jellegzetes afrikai állatot befogott, és tekintélyes nagyságú − ezúttal kizárólag élő példányokból álló – gyűjteménnyel jött vissza Budapestre. Érdemes megjegyezni, hogy Kittenberger az utazásai során nem csupán emlősöket, madarakat és hüllőket gyűjtött, de rovarokat is, amelyek preparálása elképesztően időigényes munka, ráadásul hatalmas precizitást igényel. A rettenthetetlen barangoló több mint 26 ezer rovart küldött a Nemzeti Múzeumnak, amelyek között ugyanúgy akadnak méretesek, mint pár milliméteres apróságok.

A világháború előtti két esztendőben Ugandában és Belga Kongóban kutatott és vadászott, valamint jó néhány értékes fényképfelvételt is készített. Könyvei tanúsága szerint ekkoriban már kiváló fegyverekkel rendelkezett és tapasztalt bennszülött kísérőkkel kelt útra. Az első világháború kitörésekor épp Ugandában vadászott, és mivel egyik pillanatról a másikra ellenséggé vált a britek számára a származása miatt, letartóztatták: felszerelését és gyűjteményét elkobozták, őt magát pedig Indiába internálták. 1919-ben szabadult a fogságból, visszatért Magyarországra és Nagymaroson telepedett le. 1920-ban lett a Nimród Vadászújság felelős szerkesztője, 1929-ben pedig a lap tulajdonosává vált. 

1925-26-ban ismét Ugandában, az ottani őserdőkben kalandozott és vadászott. 1928-29-ben, utolsó afrikai útja során Uganda nyugati részén a nagyvadak és madarak életét tanulmányozta egy másik elhivatott vadász, Horthy Jenő – a kormányzó öccse – társaságában. Eme expedíció során fekete-fehér filmfelvételeket is készítettek, amelyek napjainkban a Nemzeti Filmarchívumban találhatók meg.

1930-ban megpályázta a Fővárosi Állatkert igazgatói posztját, de nem ő kapta meg. A második világháború után, 1948-ban az új politikai rend letéteményesei megkeserítették az életét: nem utazhatott többé, és nem csak a Nimródot, de még imádott vadászfegyvereit is elvették tőle. Az állatkertben vállalt állásából elbocsátották, jövedelem és lakás nélkül maradt. Afrikában tragikus halált halt vadásztársának, Kovács Ödönnek a családja fogadta be. Kittenberger beleszeretett Ödön húgába, Líviába, akit aztán elvett feleségül. (Afrikai tartózkodásai idején helyi nőkkel bonyolódott kapcsolatokba, egyiküknek a nevét is elárulta levelezésében: Asha.)

Az 1948 és 1953 közötti időszak a hallgatás éveit jelentette a nagy vadász számára, és utána is csak cenzúrázott formában láthattak napvilágot a könyvei. Igazi szívfájdalmat okozott számára, hogy megérte a Nemzeti Múzeum 1956-os tűzvészét, amelyben preparátumainak többsége a lángok martalékává lett (a felbecsülhetetlen értékű rovargyűjteménye épségben megúszta). 1956 után rehabilitálták, több új kötete is megjelent, de a Nimród szerkesztőségében már nem tartottak rá igényt. Egészsége rohamosan romlott, 1958. január 4-én hunyt el agyvérzésben.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------

 

Kittenberger Kálmán hat alkalommal utazott Afrikába, és összesen 16 évet töltött ott. Több mint 60 ezer állatpéldányból álló gyűjteménnyel járult hozzá a Magyar Nemzeti Múzeum élvonalbelivé válásához. Körülbelül 300 új állatfajt gyűjtött be, ezek közül csaknem negyvenet róla neveztek el. Afrikai kalandjairól rendkívül olvasmányos és izgalmas könyvekben adott számot: Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában (1927), A megváltozott Afrika (1930), Kelet-Afrika vadonjaiban (1955), Vadászkalandok Afrikában (1955), A Kilimandzsárótól Nagymarosig (1956), Utolsó afrikai vadászatom (1969). Műveiben a vadászesemények ismertetése mellett az afrikai népek életmódjának és a fekete kontinens lenyűgöző tájainak bemutatására is nagy gondot fordított.