Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Mi egy nap a lassan hömpölygő lao-időnek?

Laosz IV. rész

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2015.04.21. |
Laosz, Nagy Bendegúz
Mi egy nap a lassan hömpölygő lao-időnek?
Mottó: „Laosz felett 1964 és 1973 között az USA a világtörténelem egyik legnagyobb folyamatos légitámadását hajtotta végre. 580.344 bevetésen napi 2.2 millió amerikai dollár értékben kétmillió tonna bombát dobtak le az észak-keleti területekre. A földet ért bombák mintegy harminc százaléka nem robbant fel, így az USA gyakorlatilag fel nem robbant bombákkal, szakzsargonban UXO-kkal (unexploded ordonances) szemetelte tele Laoszt, amelyek a mai napig folyamatosan szedik áldozataikat.” A muang-momi kapitányságon eszembe jut, hogy ma még alig ettem valamit. A roppant kellemetlen érzés a gyomromban nem egyéb, mint egészséges magyar éhség. Az egyik egyenruhást megkérem, hozzon nekem egy banánt. A zsebéből kihalászott istentelenül vastag köteg pénzből, aminek láttán nem érzek késztetést, hogy megkérdezzem, beszálljak-e be a banánvásárlásba, a legkisebb bankót odaadja egy kertészfiúnak, aki robogóra pattan, és fél óra múlva egy egész fürt banánnal tér vissza.
Kultúrantropológiai séta
 
Öt körül Bun Jun alteregója jön az előre betanult sablonszöveggel, hogy ma már valószínűleg nem lesz hajó, de holnap reggel biztosan… most már mérget vennék rá, hogy ezek ketten összebeszéltek. Köszönöm szépen, de nekem délnek kell mennem, Huay Xai-ba, mert további kalandok várnak rám itt, Laoszban. Akkor még nem tudhatom, hogy ez a pár napos kultúrantropológiai séta laoszi időm legizgalmasabb része lesz majd.
Presztízs MagazinMíg a banánt majszolom, az építőmérnök brigádja egy hatalmas Caterpillar földgyaluval egyengeti a földet a kapitányság körül. Nem hiszek a szememnek. A smaragdzöld, virágokkal teli udvart szó szerint a vörös földdel teszik egyenlővé. Pár óra alatt a több hektáros földi paradicsomot teljesen csupaszra gyalulják. Kérdezem a parancsnokot, hogy ugyan mi ennek az oka? Az éves költségvetés kertészkedési sorában egy csomó pénz maradt, amit sehogy sem tudnak elkölteni, ezért bérelték fel „Mr. Caterpillar”-t, hogy tegyen rendet. És különben is, unta már a kertet. Halkan súgja a fülembe, hogy nagyon szeret golfozni. Szeretne. A kérdésemre, hogy fog-e itt valaki újat építeni, a hasukat fogják nevettükben. Aggodalomra semmi ok, tavasszal, az esős évszak elején Buddha pár hét alatt hatalmas kertet varázsol ide. Elhiszem, de azért erős fejcsóválás közepette ülök be a mérnök fehér Toyota Hiluxába, hogy Huay Xai felé robogjunk.
Mosolyogva bámulom a suhanó tájat. Itt majdnem feladtam, itt izzadtam, mint a ló, itt a laktanya… A délibáb-kaszinónál megállunk. A mérnök egyik kedves fiatal munkatársa, akivel kora délután beszélgettem, elugrott ide kártyázni, úgyhogy itt várunk, míg elő nem kerül. De hát még munkaidő van – hozom fel. – Ez nem Ukrajna – mondja újsütetű barátom. Ukránnak még nem néztek. Arra céloz, hogy errefelé a dolgokat másképpen intézik. Ha tudná, hogy Ukrajna az még nem Nyugat-Európa! Ha tudná, hogy felénk sincs arany élete a szegény kezdő mérnöknek.
Útitársam az egy óra várakozás alatt elver a tüdejében egy doboznyi koporsószöget. Aztán már ballag is felénk fülig érő szájjal a fiatal kolléga. Pár szóval angolul beszámol a történtekről. Presztízs MagazinJó napja volt, kártyán nyert egy csomó pénzt, így végre elmehetett azzal az orosz luxuskurvával, akire már hónapok óta vágyott.
Huay Xai-ba érve a mérnök kitesz a Toni’s vendégháznál, megbeszéli a részleteket a tulajjal, felsegít a három lépcsőn, hátba vereget, hogy ugyan ne aggódjak már annyit. Üvöltő zenét és hahotát hagyva maguk mögött tűnnek el a kanyarban.
A fogadós kifordult a házból, így félórás pantomimjáték következik a hátra maradt, fogatlan, igen készséges öregasszonnyal, aminek kézzelfogható eredménye egy kínai papírvödrös gyorsleves szójaitallal és egy földszinti szoba. Remek. Imádom Laoszt!
 
WIP, azaz ’Wheelchair Important Person’ vagyok
 
A reggeli pantomim a Toni’s vendégfogadóban sokkal rövidebb, de ugyanannyi eredményt hoz. Nemhiába mondogatta megboldogult nagyapám, hogy nem tanulni, tudni kell!
A dél a belvárosban ér. Az egyik bárban – mint egy nagy raj verejtékben ázó riadt veréb –, rakatnyi nyugati turista ül egy bogban patyolattiszta hátizsákokon.
Presztízs MagazinBár ott állok előttük, csak lopva, nagy néha néznek rám. A tekintetem azzal a szánalmat kifejező ajakbiggyesztéssel nyugtázzák, amit már odahaza sem szenvedhetek. A délután hat órai VIP-buszra várnak. Nagy nehezen kerítek egy alkalmazottat, aki feltűnően bizonygatja, hogy itt nincs buszpályaudvar, csak ez van, és csak a VIP-busz lesz. Mondom, hogy én WIP, azaz ’Wheelchair Important Person’ vagyok, de nem talál be a vicc, még egy fanyar mosolyra sem telik tőle. A túravezető feltűnő magabiztossága arra sarkall, hogy megnyugodva induljak tovább, biztosan lesz délnek buszpályaudvar.
A reggeli magabiztos frissesség, üde tisztaság már a múlté, azóta többször teleizzadtam a gatyám. Az út újfent a megszokott hullámvasúttá válik. Nincs kedvem a buszt lekésni, ezért újsütetű szenvedélyemnek, a robogószörfölésnek hódolok. Először egy öregúr húz magával, aki egy kereszteződésben félszegen lassít, majd elköszön. Egy fiatal apuka kérés nélkül áll meg, és vesz át. Mutatja, hogy itt a kapaszkodó, uccu neki! Itt délen minden olyan könnyen megy, nem értem, mi volt olyan nehéz Huay Xaitól északra.
Kilométer kopik kilométer után el. Érzem, tudom, hogy hamarosan megpillantom a buszpályaudvart. Ha nem ma, akkor holnap. Mert mi egy nap a lassan hömpölygő lao-időnek?
 
Lao rendszer: lao infrastruktúra, lao időbe ágyazva
 
Presztízs MagazinÉs igen, igen, ott a pályaudvar, Bokeo a neve. Ronda vastákolmány, de soha nem láttam ennél szebbet. Az apuka széles mosollyal az arcán mutatja: ’bút’, azaz busz. Nagyon köszönöm, kedves barátom, hogy elhoztál, elhúztál idáig.
Egy órán belül indul a busz, az ára a fele a VIP-busznak. Igazi viharvert, évtizedek hosszú során edződött járgány, pont olyan, amilyet szeretek. Megmászom a lépcsőket, a sofőr még valami rongyot is terít alám, hogy a rozsdás vaslemez ne cikkcakkozza ki a fenekem. Jobboldalt, a sofőrrel átellenben egyes ülés van, oda tornászom fel magam.
Összecsukom a széket, és görccsel a gyomromban veselkedek neki a szokásos lehetetlen feladatnak, ami látszólag egyszerű, mindössze abból áll, hogy a széket bent a buszban, biztonságos helyen szeretném tudni. Rendben. Itt mellettem jó lesz, éppen elfér és könyökölni is tudok rajta. – Ok – int vigyorogva a sofőr. Gyanakvással vegyes meghatottságot érzek, hogy nem kell harcolnom. Születésnapi hangulat kerít hatalmába. Az már csak hab a képzeletbeli tortán, hogy mellettem az ablak is nyitható, és a sofőr nem csapja rám kívülről. Csak most veszem észre, hogy a busz ajtaja nyitott állapotában le van láncolva, a nyitogatás-csukogatás a biztonság rovására kizárt.
Gyönyörű tájak mellett robogunk el. Kihajolok az ablakon, fejem a vállamra hajtva élvezem a forró szelet, a napot, pár perc alatt a ruháim is megszáradnak. Amikor megállunk, az emberek kifürkészhetetlen tekintetét keresem.
 
Az út leginkább aszfaltozott hullámvasútra emlékeztet
 
Presztízs MagazinMegfoghatatlanul bizsergető érzés egy lepukkant buszon, idegen országban ismeretlen célpont felé robogni, azaz, bocsánat, pöfögni. Imádok a busz ablakából mozizni, mondhatni ez az én drogom.
Az út leginkább aszfaltozott hullámvasútra emlékeztet, a kanyarokat tízesével lenne érdemes számolni. Az összes nyílegyenes utat, amit eddig Laoszban láttam, a kínaiak építették. A nyakamat tenném rá, hogy ha ma építenék a Nagy Falat, az egyenes és vízszintes lenne és a bástyákban, kaszinóban verhetnék el a katonák a rabolt kincseket és asszonyokat.
Félreértés ne essék, csodálom én a kínai birodalmat. Amikor mi még a fákon ugráltunk és állatbőrbe burkolóztunk, ők már papírral töröltek szájat és feneket. De az elmúlt száz évet inkább törölném, néhány tízmillió kínai, tibeti élet és pár ezer kolostor javára.
Alkonyatkor érkezünk a következő pályaudvarra, tizenkét kilométerre Luang Nam Tha városától. Fura, a Bokeo pályaudvar is majd hat kilométerre volt Huay Xaitól. A busz megáll, a sofőr, az utaskísérő és néhány utas leszáll, de senkit sem tájékoztatnak, hogy éppen hova érkeztünk, vagy, hogy mi a következő teendő. Elkapom az utaskísérő grabancát és alaposan kifaggatom. Tőle tudom meg, hogy nem megyünk közelebb Luang Nam Tha-hoz. Ha ide igyekszem, jobb, ha a lehető leggyorsabban lepattanok a buszról és fogok egy tuk-tukot.
Lao rendszer: lao infrastruktúra lao időbe ágyazva. Nem muszáj szeretni, de itt nincs más.
Luang Nam Tha egyutcás lao-western város, rikító színű modern épületekkel. A Forest Retreat Laos kávézóban csak és kizárólag nyugati utazókkal találkozom. Ennek egyik oka lehet, hogy Andrej, a félig orosz, félig újzélandi tulajdonos tévedésből moszkvai árakat vésett az ital- és étlapra. Két tejeskávé között befizetek egy kétnapos kajak- és dzsungeltúrára a Tha folyó mentén, mert Andrej ezzel is foglalkozik.
Reggel fél kilenc körül nyolc országból jött tízfős csoport várakozik a FRL épülete előtt. Tízkor, pedig még bele sem melegedtünk a beszélgetésbe, legnagyobb meglepetésünkre befut a minibusz, ami folyóhoz visz bennünket. A piacon beszerezzük a szükséges készleteket és tizenegy körül már Julióval, egy madridi sráccal igazgatjuk a felfújható lapos fenekű gumikajakot a folyó karamellszínű vizén.
 
 
A globalizáció már valóság
 
Presztízs MagazinDélutánig mintegy harminc kilométernyi kalandos evezés után a csapat hullafáradtan és farkaséhesen érkezik meg a megjegyezhetetlen nevű folyóparti falucskába. Az újzélandi Mike-kal úszunk egy nagyot a folyóban, majd négyen megfognak és felvisznek a meredek agyagos parton a házunk alá. Egész este ott heverészek a gumicsónakon egy szál vizes alsógatyában. Nem túl udvarias a falusiakkal szemben, de elnézik nekünk. Késő este a fiúk és a bivalyerős holland lányok felvisznek a cölöpház teraszára. Végre száraz ruhát cserélek és elalszom a gyékényszőnyegen, a jó meleg takaró alatt. A folyó barátságos zúgása, az erdő nesze és a falusi gyermekek kíváncsi csivitelése altat el ezen a végtelenül barátságos helyen.
Reggeli után felcipelnek a faluba, ami úgy néz ki, mint egy színes kifestő-álom foszladozó bádog és műanyag szélekkel. A falu nagy öregje hitetlenkedve tapogatja a székem és a végtagjaim. El nem tudják képzelni, hogyan és honnan kerültem ide. Sajnálattal látom, hogy a globalizáció ide, ebbe a világ vége mögötti elzárt kis lao faluba is betört. A fa- bambusz- pálmarost házakat kezdi felváltani a vasbeton- blokktégla- bádog kombináció.
Pár nappal később Luang Prabangban, a városi parkban, az elnök aranyozott szobra alatt ér a hajnali felhőszakadás. Éjszaka érkeztem meg ide, nem volt erőm szállás után nézni, csak leheveredtem ide a talapzat elé.
Presztízs MagazinA Mekong partján, a kompon megismerkedek egy francia repülőmérnökkel, Fredric-kel. Imádja Laoszt, éveken át itt dolgozott és mióta nyugdíjba vonult, a telet rendszerint itt vészeli át. Eszembe jut a Miskolc belvárosi színes öltözetű, sima arcú, vidám tekintetű svéd nyugdíjas csoport és az észak-borsodi falvakban a korhadó kerítést támasztó magányos, megtört idős bácsik és nénik sora, akik lehet, hogy életükben nem voltak a megyehatáron túl.
És itt ül előttem ez a kortalan, szellemileg friss, életvidám francia nyugdíjas mérnök, akinek még millió terve van és én, egy magyar kollégája, aki otthon hivatalosan „rokkantnyugdíjas”-nak számítok, de éppen a világ legfontosabb dolgait vitatom meg a Mekongon, a kompon ülve egy francia férfival, akit nagy valószínűséggel soha többet nem fog látni az életben.
Az élet szép? Igazságos vagy igazságtalan? Igen is, meg nem is. Attól függ, honnan nézzük, de szépséget – ha keressük – a legnehezebb helyzetekben is találni benne.
 
Felderítem a Mekong túlpartján elterülő romantikus kis falut. Elvegyülök az emberek közt, hagyom, hogy beszéljenek hozzám, tapogassanak, lökdössenek, etessenek, itassanak.
Luang Prabangban egyetlen elintézendő dolgom maradt, a vietnámi vízum. A konzulátuson készséges alkalmazottak segítenek, egy nap alatt útlevélben a pecsét. Utolsó este Fredric-kel a „Roots and leaves” csodaszép étteremben vacsorázunk, és élet-eszmét cserélünk.
Este izgatottan, de ugyanakkor egy kis szomorkás-édes érzéssel a számban alszom el. Laosz, meglátogattalak, meg nem értettelek, meg sem szerettelek, de itt voltam és nem kizárt, hogy visszatérek. Irány: Vietnám!

Képgaléria
 
Átlag: 4