Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Puerto Obaldia

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2016.08.01. |
Nagy Bendegúz, Panama
Puerto Obaldia
Mottó: ’Nem túl magasan türkizkék lagúnák, zöld szigetek, fehér korallzátonyok felett repülünk. Az egyik pilóta hátrajön, már ameddig a csomagoktól tud, hogy szórakoztasson bennünket. Nézzünk előre! Hopp, a másik pilóta leemeli a botkormányt. Nem tudjuk, hogy mi lesz ebből, még nem reagálunk. Erre mesélni kezd…’
Profi pilóták markában
 
El Real de Santa Maria után La Palma-ban próbálom meg a szárazföldi átkelést Kolumbia felé, majd feladom, és visszatérek a fővárosba, Panama-City-be.
Puerto Quimba-ban, a Chucunaque folyó partján egy elfeledett kikötőben várom a Metetibe tartó ’carro’-t, azaz buszt. Ezúttal úri módon utazom, végre szemügyre vehetem a dzsungelt átszelő vörös földutat, a mély kátyúkat és a kék eget. A sofőr beszélgetne velem, kérdezi, hogy mit gondolok Panamáról. Pongyola spanyolsággal, ahogy tudom, elmesélem neki az eddigi pozitív és negatív tapasztalataimat. Hogy az ökoturizmusból ragyogóan lehetne élni. Ő még soha nem gondolt erre. Ha belevágna az üzletbe, segítenék neki? Természetesen igen, de én már holnap igen távol leszek a vadregényes Darientől.
Presztízs MagazinMetetiben sztoikus nyugalommal fogadom, hogy az egyórás busz háromkor még utasokra vadászik a kihalt városban. Nekilódulunk. Nyolc óra rázkódás, csontpróbáló zötykölődés után az Albrook terminálon szó szerint mellbe vág a város zaja, füstje, bűze. Szédelegve csúszok le a rozsdás lépcsőn a biztonságos és stabil kerekesszékbe. Máris nosztalgiával gondolok vissza az eseménydús darieni villámlátogatásra.
Bogotá-ba egy irányba majd ötszáz dollárba kerül a repülőjegy, ami nem hátizsákos kategória. Adok még egy esélyt Panamának és a Dariennek, ha már úgyis ennyire megszerettem. Holnap reggel Puerto Obaldia-ba repülök, a leges-legutolsó Karib-tengeri határtelepülésre, egy köpésre Kolumbiától. Ha másképp nem megy, hát átúszom.
Éjszaka van, felesleges lenne hotel után kajtatnom, inkább itt alszom a váróban, a terminálon. Rég voltam ennyire koszos és fáradt. Bár egyáltalán nem érzem, de még a lábaim is lázas fájdalomban égnek. Ez nálam az ájulás-közeli fáradtság jele. Egész kényelmes helyet találok, bár szögekkel kivert fakírpadon is békésen tudnék most aludni. Pokoli volt a mai hőség. La Palma-ban. Puerto Quimba-ban. Metetiben. A buszon. Ezzel a gondolatfoszlánnyal már át is kerülök az álmok tökéletes szivárványországába.
Reggel hatkor felkelek, taxival megyek a belföldi reptérre. A sofőr el sem hiszi, hogy Darien-ből jövök, ahol talán még embert is esznek. Hősként néz rám, ő soha nem merne odamenni. Pedig kellene, lehetne második taxisofőr La Palma-ban, ahol mindösszesen egy taxi hozza-viszi a városka fél kilométeres utcáján az unatkozó utasokat.
A jegyvásárlás olyan gyors és egyszerű, mintha vonaljegyet vennék a pesti metróra. A nyolcórai járatra szóló jegyet és a nagyméretű sárga kartont szorongatom a kezemben. Figyelnem kell, hogy mikor hívnak bennünket, sárgákat.
Presztízs MagazinA váró teljesen kiürül, már csak ketten maradunk a méretes teremben. Peter Walker a másik utas neve, ausztrál tájépítész. Fél kilenckor belibben egy stewardess. Látja, hogy ketten vagyunk, de azért megáll az ajtóban, feltartja a sárga táblát, és alaposan körülnéz, majd mindkettőnkre külön-külön mosolyog. Menjünk vele! A csodálatosan szép nő vagy tíz percig billeg előttünk a betonon. Az összes sugárhajtású gép mellett elhaladunk már, amikor leghátul felismerem a miénket, a kis Fokkert.
Rajtunk kívül minden ülés és a folyosó is plafonig van pakolva poggyásszal. Viccesek a pilóták is. Innen látom, hogy a botkormány fekete szikszalaggal van jó kövéren körbetekerve.
Peter még nem ült ilyen kicsi gépen, izgatottan várja, hogy felszálljunk. Nekilódulunk, és máris nyaktörő szögben emelkedünk. Néhol a több ezer ház között egy tűt sem lehetne leejteni. Az egyetemen tanultunk az alacsony intenzív beépítésről, de ilyen hiperintenzívet még nem láttam. Hogy lehet itt élni? Peter viccel, hogy itt éhen halna… Persze, nincs kert vagy táj, amit tervezhetne.
Presztízs MagazinNem túl magasan türkizkék lagúnák, zöld szigetek, fehér korallzátonyok felett repülünk. Az egyik pilóta hátrajön, már ameddig a csomagoktól tud, hogy szórakoztasson bennünket. Nézzünk előre! Hopp, a másik pilóta leemeli a botkormányt. Nem tudjuk, hogy mi lesz ebből, még nem reagálunk. Erre mesélni kezd. Pár hete leállt az egyik motor, majd a másik. De ők nagyon jó pilóták, sértetlenül tették le a gépet a lagúnára. Érdekes történet. És van tovább is? A pilóta a nevetéstől a hasát fogva meséli, hogy a három utasból kettő meghalt, mert a vészkijáraton pánikba esve kiugráltak, és aki nem tudott úszni, mire ők észbe kaptak, már meg is fulladt. Nem adtak nekik mentőmellényt a kényszerleszállás alatt? Akartak, de nem fértek hozzá a csomagoktól. Mint most sem. Találomra azt felelem, hogy tőlem nyugodtan leszállhatnak bárhová, én egész jól tudok úszni, csak a székem ne hagyják el, mert azért harapok. Peter sápadt arccal egyetértően bólogat.
 
A labdarúgó háború
 
Puerto Obaldia az utolsó előretolt helyőrség a néhány kilométerre fekvő kolumbiai határtól. A repülőtere sem mindennapi. Amikor már azt hisszük, hogy a vízen a korallzátonyok közt fogunk landolni, besuhanunk a szárazföld fölé, ahol a pilóta rögvest leteszi a gépet, és teljes erőből vészfékez. A repedezett hepehupás betoncsíkon nagy sebességgel közeledünk a dzsungel felé. A gép úgy pattog, mint egy golflabda. Az utolsó ötven méter meredeken emelkedik, a végén, a fák előtt van a fordító, ahol ez a tényleg profi pilóta megfaroltatja a gépet, és máris csurgunk visszafelé.
Presztízs MagazinHuhh, már önmagában ez a leszállás megérte az ötvenhat dollárt! Pár pillanat alatt kipattanunk, a pilóták és két katona a csomagokat fentről a fűre dobálják. A gép megfordul, felgurul a fordítóhoz, már fordulás közben padlógázt ad, és irgalmatlan zajjal előttünk, a csomagok vonalában már a levegőbe is emelkedik. A reptér keresztben szeli át a falut, a leszállópályát merőlegesen keresztezi az egyetlen betonnal burkolt sétány. Ujjong a szívem, hogy újra Darien-ben vagyok, és ráadásul ezúttal egy felettébb szimpatikus ausztrál pajtival.
Peter zsákját bizony Panamavárosban felejtették, mire ő válogatott ízes ausztrál káromkodással köszönti Puerto Obaldia-t. Meg kell oldanunk, hogy Peter visszakaphassa.
A sok csomagot kézi kordén viszik a néhány tíz méterre fekvő központba. Igazi fiesta, népünnepély kerekedik egy pillanat alatt. Szinte mindenkinek küldtek csomagot a rokonai vagy barátai. A központban itt is van akadálymentes telefonfülke, Peter elkezd telefonálgatni és a mai napon már abba sem hagyja.
Szálloda itt sincs. Egy öreg halász öt dollárért befogad bennünket a házába. Nagyra értékelem, mert errefelé nemigen látnak utazókat. Természetesen fél óra sem telik el, és máris az őrsön ülünk ’annotacion’-on. Peternek még új a helyzet. Úgy sajnálom, hogy Martin elvette tőlem a megbízólevelem, most felvághattam volna vele itt a Darien északi csücskében!
Kérdezem a kapitánytól, hogy a vitrinben mi az a csodaszép trófea. Elmeséli, hogy hiába feszült a két ország közötti viszony, a panamai és a kolumbiai helyőrség bizony össze- összejön focizni, és ez itt a vándortrófea. Idén az ellenfél áll jobban, de ha belehúznak, még sikerülhet. Egy század állomásozik itt. Itt? És hol vannak, hol laknak? Hivatalosan földalatti bunkerben, de jobban szeretnek a tengerparton függőágyban vagy a helyiekkel egy házban lakni. Sok katonának viszonya van a helyi indián lányokkal.
Presztízs MagazinMeséli, hogy pár éve járőrözés közben a határon panamai egyenruhát viselő gerillák megöltek két kolumbiai katonát. A kirobbant konfliktust megoldandó, a két kapitány leült tárgyalni. A panamai a becsületszavát adta, hogy nem az ő emberei, nem reguláris katonák voltak az elkövetők. Különben is, miért ölnének sporttársakat? Valamit tenni kellett, mert Bogotában kiadták a parancsot a támadásra. Kitalálták, hogy rendeznek egy jó kis kamu-ütközetet, amelyben nem hal meg senki. Így is történt! Mindenki megküldte a jelentését a sérültekről és az ügy ezzel le lett zárva. És azóta is fociznak, míg meg nem halnak. Kacsintva teszi hozzá, hogy ebben viszont nem ismernek irgalmat. Fellelkesülve indulunk vissza telefonálni. Focizz a világbékéért! – skandáljuk Peterrel kánonban, aki felettébb izgatott, életében először van autómentes településen.
Délután az öregtől kérünk egy fa tekenőnek is rövid pirogot, kievezünk az öbölbe. Egyikünk evez, a másik folyamatosan lapátolja a vizet. Csuda szép vidék. Jó sokat úszunk, estefelé az egyetlen restiben vacsorázunk, és a helyiekkel ismerkedünk. Biliárdozunk, mert itt azt is lehet. Késő este Peternek is sikerül megbeszélnie, hogy másnap reggel a zsákját utánunk küldik. Menjünk ki a reptérre reggel hatkor, mert egy katonai géppel érkezik. Az eseménydús, fárasztó nap után Peter függőágyban, én kemény deszkapriccsen alszom.
Reggel fél hatkor a huszonöt fok körüli hűsben a reptéren didergünk. Nagyon pontosan érkezik a gép, csakhogy hiába integetünk, nem akar leszállni. Tesz egy kört felettünk, majd látjuk, hogy valami repül lefelé a levegőben. Azannyát, ezek tényleg kidobták a zsákot! Peter rohan, hozza a jó nagy kartondobozt. Panamavárosban körbetekerték reptéri celofánnal, és madzaggal is jól összekötözték, kés nélkül ki sem tudjuk nyitni. Kárpótlásképpen egy pár doboz narancslevet és kekszet tettek bele. Most már Peter öröme is felhőtlen, mehetünk vissza aludni.
 
Presztízs MagazinAz elfeledett konzulátuson
 
Délelőtt lustán nyújtózunk, úszunk egyet, majd Peter mondja, hogy ideje ellátogatnunk a kolumbiai konzulátusra. Mi van? Leesik az állam. Itt konzulátus? Erre az ő álla esik le. Te nem tudtad, hogy van? Akkor miért jöttél ide? És hogy akartál átmenni? – kérdezi. Hát, ez volt a legutolsó falu és olyan szépen hangzik a neve: Pu-er-to O-bal-dia! Nem vagy te normális, mondja.
Tényleg van konzulátus. Az eszem már sokadszorra megáll, mint az óra a falon, amely ki tudja, hány éve háromnegyed tízet mutat. Felesleges ide óra! Minek? Itt végtelen az idő. Nem létezik. A kertész, aki szakács is, megkér, hogy később jöjjünk vissza, mert a nyugdíjas konzulasszony ilyenkor kávézik és a tegnapi géppel érkezett múlt havi lapokat nézi át. Egy konzul még itt, az elfeledett, hibernált Puerto Obaldia-ban sem lehet rosszul értesült a világ dolgaiban.
Addig elintézzük a kilépést az őrsön, a panamai oldalon. Kapitány barátunk sajnálja, hogy már megyünk is, nem érti, minek ez a nagy sietség. Maradjunk még, jövő hónap első vasárnapján igen kemény meccsen szurkolhatnánk. Csábító ajánlat, köszönjük, de nem élünk vele, mi ilyen izgága időkoldus nyugatiak vagyunk, akiknek állandóan ég a patron a fenekében.
Közben alkudunk egy kereskedővel, aki hamarosan Capurgana-ba megy át egy pereméig megpakolt dereglyével. Fejenként ötven dollárt kér, amit mi nagyon soknak találunk az egyórás útért. Igen, de…, és kezdené magyarázni, hogy milyen veszélyes az út, és hogy át kell lépni a határt. Még nem mondunk neki semmit, inkább elmegyünk, megnézzük a konzulasszony befejezte-e a kávézást. Kitöltjük a bejelentkező lapot, és egy pillanat alatt megkapjuk a pecsétünket, így bár de facto még Panamában, de jure már Kolumbiában vagyunk. Gratulálunk is rögvest egymásnak.
Presztízs MagazinAz örömünk még nagyobb lesz, amikor a házigazdánk, ez a mord tengeri medve felajánlja, hogy mivel úgyis mennie kell neki Capurgana-ba, kettőnket mindösszesen harminc dollárért átvisz. Dél körül már vízen vagyunk, szomorúan nézzük a Capo Tiburon, a Cápa-fok mögött eltűnő Puerto Obaldia-t. Nem sokat ültünk itt, de nagyon megszerettük a helyet. A tenger valószínűtlenül sötétkék, az ég két árnyalattal világosabb, a tajtékzó hullámok porcukor fehérségű sós permetet vágnak az arcunkba, a távolban a dzsungellel borított hegyek zöld plüssel bevont terepasztalnak látszanak.
 
Nagy várakozással nézünk Kolumbia elébe. Sok rosszat, kevés jót hallottunk róla. Én előre eldöntöm, hogyha életben maradok, szeretni fogom. Ha Kolumbia annyira „veszélyes”, mint a Darien, akkor a legjobb helyre megyünk. Tudom, hogy az emberek, a szájhagyomány könnyen akasztja bármire, vagy bárkire a ’Veszélyes’ címkét, és utána már nagyon nehéz változtatni rajta. A média számára pedig sokkal könnyebb a veszélyesség látszatát továbbra is fenntartani, erősíteni, mintsem beismerni a tévedést és megpróbálni pozitív irányba lépni tovább.
 
(Vége a panamai kalandoknak, legközelebb már Kolumbiában folytatjuk!)
Átlag: 4.1