Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Saigon – avagy a Ho Si Minh-város

Vietnam III.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2015.06.30. |
Vietnam
Saigon – avagy a Ho Si Minh-város
Mottó: ’A legendás Ho Si Minh ösvény nem pusztán egy csapás, hanem ösvények pókhálószerű szövevénye a dzsungelben, amely a Viet Kong szárazföldi összeköttetési és ellátási útvonala volt Észak-Vietnámmal az Amerikai háborúban. Az északi Vinh kikötőjéből induló csapatok és az ellátmány meredek hegyek között, cikkcakkos laoszi kitérőkkel a majdhogynem áthatolhatatlan dzsungelen keresztül jutottak el a szárazföldön délre. Még elképzelni is nehéz a katonákat megtizedelő embertelen körülményeket. Ezrek haltak meg maláriában vagy az amerikai bombázásokban. Ugyan nincs szó meghatározott útvonalról, de a 14. sz. főút Kon Tum és Giang közötti meredek, sziklás gerinceken kígyózó szakaszán kényelemben és biztonságban autózva fogalmunk lehet arról, hogy merre is masíroztak a katonák.’
A villámgyorsan pörgő hatmilliós Saigonban nem árt bekapcsolni azt a bizonyos képzeletbeli biztonsági övet. Saigon, amelyet a metropoliszt igazgató városi vezetők kivételével mindenki ezen a néven ismer, teljes mértékben leképezi Vietnámot. A magas oktánszámon égő kereskedelmi és kulturális központ végtelen energiájának köszönhetően lüktetően lélegző életerővel, óriási élő organizmusként tolja maga előtt a fejlődés útján az országot.
 
Saigon ismerősen csengő neve majd mindenkiben felidéz valamiféle képet. Sajnos leginkább a háborús filmek véres kockái köszönnek vissza, de a város ennél sokkal több. A történelem időtlen homályába vesző sétányok pagodái mellett nyüzsgő piacon fabódékban tornyosuló selyem- és fűszerhegyeken keresztül jutunk el a belváros jövőt idéző felhőkarcolóihoz és plázáihoz. A látszólagos káosz és zaj ellenére a város és lakóinak elragadó bája hamar leveszi lábáról az idelátogatót.
 
Presztízs MagazinMatekozunk – Pest a köbön vagy Sao Paolo a köbgyök alatt?
 
Nincs kedvem három napig kapszula-buszokban aszalódni, így a hajnali négy óra taxiban ülve talál Hanoiban, hogy a harminckét kilométerre fekvő repülőtéren felszálljak a saigoni gépre. Tipikus baleseti szituációban a sofőr hatalmas satuféket nyom, minek következtében teljes erővel vágódok arccal és nyakkal az első ülésnek. Ostoba halál lenne – villan át a fejemen. A műbőr üléshuzat miatt nem tudtam az övet bekötni beszálláskor. A repülőtér bejáratánál lépcső éktelenkedik, ami nemcsak nekem akadály. A repülőn leghátul ülve majd két órás full-panorámás mozizás következik. A mélyen alant elterülő terepasztalon a tengerből pengeként kiemelkedő sárkányfog-sziklák felett zölden csillognak a teraszos rizsföldek, a laoszi határ smaragdzöld dzsungellel borított kacskaringózó gerinc. Az égből kristálytisztán látom a szerteágazó Ho Si Minh ösvényt. Ereszkedünk. A Saigon-folyó tompa, épphogy ki nem loccsanó barna meánderein makett-uszályok lebegnek lomhán.
Presztízs MagazinA klimatizált reptérről kilépve az arcomba vágó nedves trópusi hőség eszembe juttatja az egy hónappal ezelőtti bangkoki érkezést: három brazil lánnyal egy jólesően huzatos taxin osztozva a belváros felé robogunk. Megbeszéljük, hogy Saigon, angolul „Ho Chi Minh City” nekem olyan, mint Pest a köbön, nekik pedig Sao Paulo a köbgyök alatt. Délkelet-Ázsia mechanikus turista-inkubátorként ölel bennünket forró, párás keblére. Az elmúlt hónapokban a három lány bejárta a régió több országának zegét-zugát, de még soha nem kerültek veszélybe, nem rabolták ki őket, sőt még ferdén sem néztek rájuk. Az élet – már ami a veszélyességet illeti – nem sokban különbözik az otthonitól. Ők a Saigon Backpackers, én a szomszédos Phan Anh hostelben helyezkedek el, ahol a 301B4 kódszámon regisztrált vendégként késedelem nélkül nyúlok végig az emeletes ágy földszintjén.
Néhány órás szieszta után dél körül lelkes „Reszkess Saigon, mert jövök!” – felkiáltással kidugom az orrom a hostelből. Figyelmeztetnek, hogy nagyon vigyázzak az értékeimre, mert itt rengeteg a zsebmetsző briganti. Botor galamb módra „tudom-tudom”-ozva engedem el fülem mellett az intelmeket, mire pár perccel később majdnem kifogyok a fényképezőgépből.
 
Presztízs MagazinEgy majdnem-géplopás, meg egy nem várt kék folt
 
A szemközti parkon sajnos nem tudok átvágni, mert az allékat – gondolom az őrült tinédzser robogósok miatt – bokáig érő vízszintes csőkerettel zárták le. A járdák székkel járhatatlanok, kénytelen vagyok az út szélén a millió sávos úttesten forgalommal szemben menni. Zöld lámpánál a robogósok hada füstölő, zümmögő méhrajként özönlik velem szemben. Az egyik nagyon közel jön, már nem tudok jobban lehúzódni. Ütést érzek, valami a karomnak, majd az ölemben tartott fényképezőgépnek csapódik. Minden egy szempillantás alatt történik, ocsúdni sincs idő. Rekonstruálva a történteket, a robogós utasa épp lecsaphatott, el akarta lopni az ölemből a fényképezőgépet, de nem volt szerencséje, mert a hajtókarikán épp akkor lendült előre a kezem, amikor ő az apparátért nyúlt. Önkéntelenül hárítottam, nem tudta megmarkolni a gépet, így megúsztam egy jókora kék folttal.
Okulva a történtekből, előveszek egy karabinert, és a szokásos módon bekötöm a gép vállpántját, amit ezek után már csak velem együtt lehet megfújni. Az már csak a hab a tortán, hogy este a hostelben veszem észre: eggyel több a kép, groteszk módon a rabló a gépért nyúlva véletlenül megnyomta az exponáló gombot. Hurrá, hurrá!
Napokkal később egy Mark nevű, New York-ba való félvér beszélgetés közben elsírta, hogy aznap délután az állvánnyal együtt ragadták el a gépét egy Nikon D700-at profi optikával. Majd később egy Tina nevezetű brit nőt kísértünk, amikor szintén egy robogós el akarta ragadni Tina kistáskáját. A kezét ugyan le nem vágnám, de az ilyen ember azért érdemelne egy akkora pofont, hogy a taknya a szemén szökjön ki!
 
Presztízs MagazinPuskás Öcsi, Rubik Ernő, meg a „magyar” Nokia
 
Az 1966-ban épült dél-vietnami elnöki rezidencia manapság Újraegyesítés Palota néven Saigon egyik legfontosabb nevezetessége. 1975. április 30. óta, amikor Saigon megadta magát az északi hadseregnek és az első vörös csillagos tankok áttörték át a palota kovácsoltvas kerítését, az épület mintegy időhurokba kerülve, örök mementóként őrzi az ominózus reggel érintetlenül hagyott dolgait.
A Ham Ky Khoi Nghia útról a múzeum kertjébe belépve angolul és franciául kifogástalanul beszélő, tradicionális selyemkimonóba öltözött, csicsergés közben is mosolygó gyönyörű idegenvezető hölgyek fogadják az ember fiát.
Két alkalommal is meglátogatom a mai mércével mérve is impozáns, végtelen igényességgel kivitelezett modern épületet. Amikor senki sem látja, végigsimogatom a selyemmel és bársonnyal kárpitozott nemesfa bútorokat, az óriási brokát függönyöket, a kőburkolatot. A levágott elefántlábakból készített papírkosarak borzongással vegyes enyhe undort váltanak ki belőlem.
A múzeumból kiszédülve egy óriási parkban szellőztetem a történelem gőzétől elkábult fejem. A fák alatti kőlapokon törökülésben ülő főiskolások, nem kizárt, hogy építészhallgatók, a közeli vöröstéglás neo-román stílusú Notre Dame katedrálist skiccelik. Közeledtemre abbahagyják a rajzolást, alaposan megnéznek, fiúk és lányok fülig érő szájjal nevetve cseverésznek. Ilyenkor annyira kíváncsi lennék, hogy mit mondanak…
Presztízs MagazinNéhány lépéssel odébb kiterített újságpapír-lepedőkön jégkását és kávét szürcsölgetve középiskolások sziesztáznak. Ezt már nem úszom meg ilyen könnyen. Felpattannak, invitálnak a köreikbe. Bár az idejük be van osztva, iskola után mindennap szakítanak időt, hogy leüljenek a parkba, és megvitassák az aznapi történéseket, kicseréljék gondolataikat.
Számomra most már teljesen nyilvánvaló, hogy a vietnámiak élete születés és halál közötti egy nagy, dolgos mosolygás egy születés és halál közötti nagy, dolgos mosolygás. Kifaggatnak, lapogatnak, megölelgetnek, szeretnek. Autogramot is kérnek, bár pontosan tudják, hogy egyszerű magyar állampolgár vagyok, aki éppen Vietnamban utazgat. Elég gyakran előfordul, hogy az utcán vadidegenek ölelgetnek, lapogatnak, fotózkodnak velem. Eleinte zavart, de megszoktam. Sok mindennel magyarázták az érdeklődést. Sokan a lassan barbár kinézetű külsőmet hozzák fel, mások szerint, ha megérintenek, szerencsét és erőt adok nekik, amiért még „így” is képes vagyok egyedül bejárni a világot. Nem bánom, vendég vagyok az országukban, amíg meg nem ölnek, azt tehetnek velem, amit akarnak.
Némelyikük tudja, hogy merre található kis hazánk, többen állítják, hogy a Nokia „magyar” telefon, de természetesen a legtöbben Puskás Öcsiről és Rubik Ernőről hallottak. Tagadhatatlan: ők minden idők legismertebb magyarjai.
Soha nem felejtem el, ahogy egy Kabuli karavánszerájban egy térdig érő vörös szakállú, fekete turbános pástú kereskedő (akit a nyugati világban természetesen rögvest tálibnak aposztrofálnánk), legnagyobb megdöbbenésemre kifogástalan németséggel sorolta fel az Aranycsapat tagjait! Az is kiderült, hogy a hatvanas években Berlinben szerzett közgazdász diplomát és nem mellesleg notórius futballrajongó, aki több futball világbajnokságra is elutazott életében.
 
Presztízs MagazinA vietnámi háború brutális tárlata
 
Bár nem vagyok fanatikus múzeumba járó, és különösképpen nem rajongok a háborúkért, mégis úgy döntök, hogy ellátogatok a Háborús Emlékek Múzeumába, a vietnámi háború – amit itt érthető módon amerikainak neveznek – brutálisan egyedi, elemi tárlatára. Azt mondják, és magam is tapasztaltam, hogy egy amerikai vagy német emberrel beszélgetve, előbb-utóbb óhatatlanul terítékre kerül a második világháború. Csodálatos viszont a vietnámi emberek megbékélési, megbocsátási képessége, mert itt épp az ellentéte igaz: eddig soha, senki nem hozta szóba a világ egyik leghosszabb és leggyilkosabb őrületét.
A múzeum tematikusan, szintekre lebontva a kezdetektől a végéig mutatja be a háborút. Rengeteg tárgyi emlék, fotók tömkelege és hatalmas adathalmaz gyűjtőhelye a múzeum. Nem tudok szabadulni a látottak hatása alól, így három egymást követő nap járom végig a kiállítást. Először egyedül, majd egy portugál építész sráccal, aki Szingapúrba megy dolgozni, végül pedig egy chilei és egy német lánnyal, akiket szinte már idegenvezetőként kalauzolok az épületben.
Az udvaron kiállított Apache helikopter ablakán kikandikáló, kopottas gépágyú csöve mellett újfent elmerenghetek a végtelen emberi ostobaságon, kegyetlenségen, érzéketlenségen… Egy amerikai turista a halálos csövekbe kapaszkodva fülig érő szájjal pózol fotografáló társának, majd amolyan stallonesan bődül el: „ Yeah, let’s kill the fucking vietkongs!”. Az emberek egy pillanatra elhallgatnak, a turisták hitetlenkedve bámulják ezt a két címeres ökröt, az itt dolgozók pedig megbocsátó mosollyal, rezzenéstelen arccal nyugtázzák az ízléstelen cowboyokat.
 
Presztízs MagazinNyálkahártya-gyilkos vacsorák, szélsőséges árak
 
Saigonban kérlelhetetlenül repül az idő, rendszerint éjjel két-három óra felé kerülök ágyba. Estefelé különböző sportközpontokban bámészkodom. Félelmetes, hogy mennyire komolyan veszik errefelé az egészséges testkultúrát. Általában zsúfoltságig tele van minden mozgásra alkalmas hely.
Hanoi után Saigon hihetetlenül forró hely, amikor szélcsend van, éjjel is egyfolytában izzadok. Különösen a szokásos fűszeres nyálkahártya-gyilkos vacsorákat követően.
Délután Javi-val, a chilei közgazdász lánnyal és Nicole-lal a német épületgépész mérnökkel elmegyünk csónakázni a belvárossal szemközti mocsaras mangrove erdőbe. Hihetetlen, hogy ez az ízig-vérig a XXI. századi metropolisz szó szerint a dzsungelbe épült.
Vacsorára kedvenc sarki kifőzdénkben pho levest eszünk. A desszert nagy tányér ropogósra sütött csilis apróhal, amit három nagy pohár rumos ananász, narancs-mangó turmix öblít le. Állandóan szomjas vagyok, folyton innom kell. Víz, víz, víz…
Az árak igen szélsőségesek. Tegnapelőtt 162 ezer dongért ebédeltem (100-zal kell osztani), tegnap a sikátorban ötezerért literszámra döntöttem magamba a lime-citrommal savanyított, friss cukornádlevet, majd egy másik eldugott, sötét helyen nyolcezerért ettem egy nagy és isteni finom francia baguett-szendvicset salátával.
A piacon éjszaka hetvenezerért kaptam apróhalat mindenestől megsütve, valami salátával, egy pohár lime-limonádéval. A felkapott drága éttermekben pedig akár száz dollárokban is mérhető egy kiadós vacsora. Azt még nem kóstoltam, de akik igen, azok bizton állítják, hogy sokkal finomabb az utcai étel pár dollárért.
 Tele hassal ábrándozok: Saigon után a Mekong delta, és Phu Quoc szigete következik.
 
Átlag: 4.3