Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

A Sixaola folyótól Panamavárosig

Panama I.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2016.02.29. |
Nagy Bendegúz, Panama
A Sixaola folyótól Panamavárosig
Mottó: „Panama annak ellenére, hogy a fél országot kitevő Daríen dzsungel földrajzilag elszigetelte tőle, 1903-ig Kolumbia tartománya volt. Mivel Bogotában a kolumbiai kongresszus Roosevelt elnök határozott kérésére sem engedte át az USA-nak a majdani Panama-csatorna építésére szánt, a félszigetet teljesen átszelő földterületet, Panamavárosban amerikai segítséggel puccsot hajtottak végre, így megszületett a Washington által rögtön elismert független új állam. A rendet helyreállítani érkező kolumbiai tengerészgyalogságot az USA flottája nem engedte partra szállni. Washington az új panamai kormánynak tíz millió aranydollárt fizetett, hogy megépíthesse a Panama-csatornát. Kolumbia végül 1921-ben ismerte el Panama leválását, azt követően pedig az USA huszonötmillió dollár „kártérítést” fizetett neki. 1513 óta, hogy Balboa kapitány, spanyol konkvisztádor először kelt át a mai Latin-Amerika legkeskenyebb földnyelvén, és megpillantotta a Csendes óceánt, az ehhez hasonló „incidensek”, egyáltalán nem számítottak szokatlannak Panamában.”
Menni vagy visszafordulni?
 
A Costa Rica – Panama határon a ’Rio Sixaola’ folyó hídján billegve azon morfondírozok, hogy miért is menjek tovább délnek, miért nem töltöm el a maradék időmet Costa Ricában, ebben a barátságos és melegszívű országban? 
Ugyanakkor Chile lebeg lelki szemeim előtt, a könyvekből és filmekből ismerős Patagónia a jéghegyekkel, amelyek egyelőre mintha az Óperenciás tengeren és az üveghegyen is túl lennének. 
Még nincs négy hete, hogy október végén Mexikóvárosban, a Benito Juarez repülőtéren a gépmadár gyomrában ülve a kis kerek plexi ablakon patakokban csörgedező égi áldáson keresztül elmélázva figyeltem a kinti vihart. Kisdiákként izgultam, mintha egy olyan vizsga előtt állnék, amelyet számomra ismeretlen tárgyból, idegen nyelven, soha nem látott országban kell abszolválnom, tudva-tudván, hogy ha megbukok, akkor sem kell hazamennem, hisz minden egyes nap az egészet újrakezdhetem.
Azóta végigstoppoltam Mexikó délkeleti partján, Acapulcóban a Csendes óceánon gazdagok yachtján hajóztam, Guatemalaban égbe nyúló vulkánok tetején indiánokkal túráztam, Hondurasban és Nicaraguaban elfelejtettem leszállni a pánamerikai buszról, San Salvadorban. El Salvador fővárosában palotaforradalomba keveredtem, Costa Rica fővárosában, San José-ban, ahol, mint a dalban „The streets have no name”, az utcáknak nincs neve, idegen embereknél családtagként vendégeskedtem és Puerto Viejo-ban a Karib-tenger parti vakító fehér fövenyen drogostanyán izraeli fiatalokkal nyaraltam.
 
Presztízs MagazinRozsdás hídon a Tisza szélességű ’Rio Sixaola’ folyó felett
 
A boldogabb napokban vasúti hídként használt, rozsdás, rozzant elhagyatott hídon kell átkelnünk a Tisza szélességű ’Rio Sixaola’ felett. Furcsa, hogy ez a hivatalos határátkelő, bár érthető, hogy ilyen széles folyó felett fejlődő országban nem könnyű új hidat verni. Elindulván kiderül, hogy 1908-ban egy Baltimore, USA illetőségű cég építette. Én akkor is esküdni mernék, hogy a tervező ismerte Gustave Eiffelt.
Járda gyanánt a sínek két oldalán a talpfára szegezett, a sok eső miatt össze-vissza vetemedett deszka szolgál. Ezen, a kerekesszék nyomtávjánál alig néhány centivel szélesebb deszkapallón kell nekem is Panamáig egyensúlyozni. A dróthálóval foltozott, rozsdaette öntöttvas korlát alatt lusta rönkök úsznak a piszkosbarna vízben. Helyenként, már-már akrobataként az egyik nagykeréken egyensúlyozva, Münchhausen báróként a saját hátizsákomba és argentin cimborámba, Federico-ba kapaszkodva, imádkozva, hogy nem zuhanjak le, araszolok előre centiről centire. 
Egy szemből érkező, hisztériásan sikoltozó nő elől, aki nem akar, vagy nem mer átmenni a másik oldalra, is nekem kell kitérni, pedig nyilvánvalóan nekem sem túl könnyű. Az asszony hímzett színes blúzát fröcsögő nyál teríti be, hangosan kereplő spanyol káromkodással adja tudtomra, hogy nekünk gringóknak hol a helyünk. A veszett sebességgel perlő lihegő pára nem mozdul, nekünk kell átmenni a túloldalra. Páran megfognak, két kézzel markolom a kamerát, az útlevél a fogaim közt. Sajnos hamar felére fogy a deszkapalló, vissza is kell jönni miközben kérdések özönével árasztanak el. Egyikük angolul kérdi, hogy én, a gazdag gringó, ugyan miért nem repülök Panama City-be, és hogy egyáltalán minek is megyek Panamába?! Jobb lenne, ha itt azon nyomban visszafordulnék, mert odaát teljességgel lehetetlen kerekesszékkel boldogulni.
 
Presztízs MagazinPanamavárosban vagyok
 
Panamavárosban a szokásos hotelvadászatra indulok. Pestiesen szólva, alig érkeztem meg, és máris kezd elegem lenni. Mióta megérkeztem, még vécén sem voltam, nem is ettem, sehova sem tudok bemenni, és az emberek sem valami segítőkészek.
Dühömben, Balboa szobra alatt a tengerparti promenádon, azzal a feltett szándékkal, hogy én itt és most alaposan kialszom magam, a rövidre vágott golfgyepen hanyatt vágódok, amit a vöröshangyák rossz néven vesznek. Csípnek össze-vissza, nem hagynak elaludni, így tovább állok, bár szédelgek a fáradtságtól. Felettem a felüljárón a dübörgő forgalomban méregdrága sportkocsik suhannak, idelent a keselyük a zsírosabb koncokon marakodnak. A hatalmas fedetlen aknákat kerülgetem, amelyek némelyikéből időnként elő-elő mászik egy-egy emberszabású teremtmény, és rögtön letestvérez. Tizenkettőkor találkozóm van a buszon megismert norvég fiúkkal. Nincs mese, be kell kéredzkednem hozzájuk, nem boldogulok egyedül.
A srácok jó fejek, természetesen belemennek, segítenek mindenben, le sem tagadhatnák, hogy norvégok. Tizenkilenc évesek a fiúk, nyáron érettségiztek, majd egy évre világgá mentek, hogy ne tapasztalatlanul érkezzenek az egyetemre. A szállodájukban lecserélem a menetközben fehérből piszkosszürkébe váltott ingem, fogat mosok, vécére tornászom magam. A srácokkal a belvárosban egy kellemes kis étteremben ebédelünk. Jóllakottan, illatos, tiszta ingben Panamaváros is mindjárt barátságosabbnak tűnik. Ebben a pillanatban olyan, mint egy megszelídített vadállat.
 
Presztízs MagazinA part feketéllik a szeméttől
 
Panama City roppant érdekes város. Ha a parton háttal a tengernek körülnézek, jobbra az óváros, balra a modern Manhattan, középen a szemétdomb a keselyűkkel és az emberszabásúakkal, mögöttem a hatsávos bűzölgő, agyonzsúfolt, agyondugult tengerparti autópálya, mögötte pedig a „luxusbörtönökben” lakó menő üzletemberek és politikusok villanegyede. Ha megfordulok, előttem a fekete, olajos vizű tengeren teherszállító tankerhajók hada, amelyek időnként egy pár tonna kőolajat csak úgy a hecc kedvéért a vízbe engednek, hogy kellemesen összekeveredjen az egész város szennyvízével, amelyet hatalmas betoncsövekben, kezeletlenül engednek bele a tengerbe. Ha felfelé nézek, a fejem felett mindenhol a ménkű magas csillogó-villogó felhőkarcolók tömkelege, elegáns emberek és emberi karikatúrák színes kavalkádja. S mindezt beragyogja a hihetetlen kék égből sütő, majdnem egyenlítői nap. Elsétálunk az itteni Sohóba, az Intercontinental szálló tetejéről a medence mellől élvezzük a kilátást. Egy óvatlan pillanatban besurranunk egy takarítás alatt álló lakosztályba, és talán ugyanabban a nyugágyban heverünk a teraszon a privé medence partján pár pillanatig, amelyben Mick Jagger és Hillary Clinton is lepihent hajdanán.
Apály van, a visszahúzódott tenger mögött a part feketéllik a szeméttől, a vízen mindenfelé olajfoltok úszkálnak, méteres betoncsövek rendületlenül ontják magukból a szennyvizet. A mederben rozsdás hajó és autóroncsok kerülnek napvilágra, vasbeton pillérek és lemezek maradványai éktelenkednek a parton mindenfelé. A promenádon olyan mértékű a csatorna dögletes bűze, hogy a norvég srácok falfehér arccal tántorodnak hátra.
Megy le a nap, lassan helyrerázódnak a dolgok. Ránézésre teljesen egyforma egyenruhás iskolás lányok kuncognak a barátaim szőke haján, a kerekesszékemen, vagy éppen a szembe jövő mazochista kénmonoxid-függő kocogó fickó ágyékban túlságosan testhez feszülő ruházatán. Megnyugtat, hogy akárcsak otthon, a bakfisok itt is mindenen vihognak…
A dugóban araszoló bivalyerős kocsik rendületlenül árasztják a mérget, a kegyes óceán közben jótékonyan betakarta a betoncsöveket és a katasztrofális medret, megszűnt a bűz is, még egyszer visszapillant, a felhőkarcolók üvegoldalán rám kacsint a vérvörös Nap, és vége, ennyi volt mára a városnézés.
 
Presztízs MagazinÚton Darien tartományba Kolumbia felé
 
Reggel hétkor felkelünk, a szemközti kifőzdében reggelizünk. Mivel a srácok egyáltalán nem lelkesednek annak hallatára, hogy még egy napot náluk aludjak, én pedig nem bízom abban, hogy találok bármiféle olcsó akadálymentes szállást, utcán pedig nem szeretnék ebben a városban aludni, elhatározom, hogy ma útnak indulok a Darien nevű tartományba Kolumbia felé, a senki földjére, amiről csak annyit lehet tudni, hogy állítólag veszélyes. Nyugati turisták egyáltalán nem mennek arrafelé, ami – tekintve, hogy én keleti vagyok –, nem is baj.
A pánamerikai út itt Panamavárosban megszakad, innen már nem mennek keletre nemzetközi buszjáratok. Állítólag út sincs a kolumbiai határ előtti legutolsó kétszáz kilométeren, csak a hadsereg és a csempészek csapásain lehet közlekedni. Természetesen, mint minden másod-, harmadkézből, netán a tévéből származó információt, ezt is komoly fenntartással fogadom. Elmegyek Darienbe, ha nem boldogulok, vagy ha nem lehet szárazföldön átjutni Kolumbiába, visszajövök ide Panamavárosba és hajóval vagy repülővel próbálkozom a továbbiakban. Abban mindenki egyetért, hogy Közép-Amerika leggyönyörűbb érintetlen vadonja pont az elérhetetlen, vad Darien tartományban van.
Taxival megyek vissza az ’Albrook’ terminálra. Mivel saját Panama térképem nincs, a magammal cipelt földrajzi atlasz léptéke túl nagy, ezért a falra kifüggesztett, megbarnult térképről olvasom le, hogy egy Meteti nevű városkába kell továbbindulnom.
Fél tizenkettőkor indul a buszom, a majd kétszáz kilométerre lévő városkába nagyjából nyolc óra alatt kilenc dollárért visznek el. A pénztáros kisasszony kétszer is megkérdezi, hogy egészen biztos, hogy oda szeretnék-e menni. Igenlő válaszomra, csak csóválja a fejét, és valami olyasmit motyog maga elé, hogy nincs ott semmi turistáknak. Arra a kérdésemre, hogy Meteti veszélyes-e, hangosan nevetve nyugtat meg, hogy ugyan, dehogy, itt Panamában mindenhol szeretik a gringókat. Remek, mert akkor engem, mint magyart egyenesen imádni fognak. – Járt-e ott ? – kérdezem tovább. – Isten ments, mit keresne ott az Isten háta mögött a dzsungelben, ahol még meki sincs!
Presztízs MagazinTizenegykor a terminálon keresem a buszomat. Hatalmas ragyogó Mercedes buszok állnak itt elől, de ezek máshova mennek. Hátrébb brazil buszok, amilyennel már utaztam. Még hátrébb Ikaruszra hajazó paripák, és a leghátsó peronon, ferdén fityegő rozsdás ’Meteti’ tábla alatt ott áll az én csodálatos, külsőre kissé ütött-kopott, tuningolt terepbuszom.
A busz belsejéből már csak egy mádám hiányzik, ugyanis minden lehetséges felület, még a kapaszkodók is vérvörös szteppelt habos műanyag kárpittal van bevonva és arany szigszalaggal ragasztva, dekorálva. Kormány, könyöklő, műszerfal, váltókar és gomb, minden. Beépített, ragasztott kis tükrök garmadája mindenhol, például a kormány közepén is, hogy a sofőr elégedetten szemlélhesse magát útközben. A váltó előtt a műszerfalon jó nagy, íves aranyozott ’Kevin’ felírat utal a sofőr vagy a busz nevére. A váltógomb valaha hármas számmal piros biliárdgolyóként zöld asztalon szolgált.
Zseniális busz, eddig sem volt rossz kedvem, de most már kimondottan repesek az örömtől és az izgatottságtól, hogy ilyen iparművészeti remekműben utazhatok a világ végére.
Az eleinte szuper út a város határától nem túl messze megszűnik, mintha egy éles pengével elvágták volna. Marad a kátyús, saras földút, amin az utasokkal együtt több mint négy órán keresztül egykedvűen zötykölődünk. A zuhogó esőben csodaszép a táj. Lankás domboldalakon tehenek kérődznek, kisebb-nagyobb folyókon hol hídon, hol gázlón kelünk át, a természet zöldje uralkodik mindenfelé.
Átlag: 4.2