Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

A szendergő ázsiai sárkány

Vietnám I. rész

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2015.05.07. |
Vietnam
A szendergő ázsiai sárkány
Mottó:„A vietnámi háború 17 évig és 2 hónapig tartott. 8 millió 274 ezer USA-katona teljesített aktív szolgálatot, az 1969. áprilisi csúcsidőben pedig egyidejűleg 549.500 katona harcolt Vietnámban. Összesen 14 millió 300 ezer tonna bombát dobtak le. A vietnámi háború az USA büdzséjének 676 milliárd dollárjába került. 58 ezer 159 katona halt meg, köztük 12 tábornok, 89 vezérezredes, 295 ezredes, 696 őrnagy, és mintegy 304 ezren sebesültek meg. A múltról beszélünk, de ha Irakra és Afganisztánra gondolunk egyértelmű, hogy az USA külpolitikája a koreai, vietnámi, kambodzsai, laoszi terror-háborúkat követően semmit sem változott. A kérdés inkább az, hogy melyik országba üríti bele legújabb, kifinomult XXI. századi gyilkos hadigépezetétének teljes tárát?”
Vietnám az az ország, ahol a színek még élénkebbek, a táj szépsége még szembeötlőbb, a tengerpart még vadregényesebb, ahol a történelem hangja még sürgetőbb, ahol az ízek még fenségesebbek, ahol az élet mezsgyéje a belső sáv. A természet Vietnámot égbeszökő hegyekkel, csodálatos partokkal és zölden virító rizsföldekkel áldotta meg. Vietnám csodálatos ország, ahol vidéken a parasztasszonyok mind a mai napig hagyományos szalmakalapban vonulnak a földekre, ahol boldog gyerkőcök bivalyok hátán hempergőznek, és ahol az elszigetelt hegyi törzsek szédítően meredek hegyoldalból teremtik elő a napi betevő falatot.
 
Presztízs MagazinA vietnámi számtalan véres háborúban edződött, javíthatatlanul optimista, gyermeklelkű nemzet, amely túlélte a gyarmatosítást és a kommunizmust, és most a kapitalizmus gyakorlatával kacérkodik egyre nagyobb sikerrel. A nem túl régen elnyert szabadságot és függetlenséget tűzzel-vassal védik, ugyanakkor a lehető legnagyobb vendégszeretettel fogadják a vendégként és nem hódítóként érkező idegent.
Hiába igyekeztem, Laosz után Vietnámba sem sikerült előítéletek, prekoncepciók nélkül megérkezni. A nyugati világban, amelyhez mi is tartozunk ,Vietnámról mindenki hallott. Gyermekkoromban – Déván – már az első, non-stop, potom ötven lejért átvideózott éjszakán is kőarcú amerikai tengerészgyalogosok gyilkolták halomra a gonosz vietkongokat. Akkor még csodáltam e nagyszerű katonákat, sőt pár évvel korábban azt hittem, hogy azért nevezik így őket, mert – a világot megmentendő – száraz lábbal gyalogolnak át az óceánon.
Azóta a kép sokkal árnyaltabb lett, de Vietnámról az agyamban egész mostanáig kulcsszóként a háború borzalma és a kommunizmus dübörgött. A rögzült kép egyszer és mindenkori felszámolásának első lépése Luang Prabangban a barátságos vietnámi konzulátuson már megtörtént, most állok a többi elé. Érdemes lebontani magunkban az évtizedes korlátokat, tévhiteket! Bevallom, nekem itt Vietnámban sokkal könnyebb a dolgom, mint az otthonálmodozó, karosszékben ülő utazóknak. Csak az érzékeimre kell hagyatkozni, engedni, hogy ez a lelket gazdagító, élénkítő egzotikus ország áthassa, átmossa testem-lelkem.
 
Presztízs MagazinKedves oroszokkal Vietnámban
 
Luang Prabangból repülhetnék is Hanoiba, a fővárosba, de inkább busszal megyek, mert többet látok a tájból, testközelben lehetek az emberekkel és nem utolsósorban olcsóbb is. 380 ezer lao kip-be, azaz kb. 9.500 forintba kerül a jegy. Délután ötkor tuk-tukba szállok, irány a laoszi rendszernek megfelelően a nagy semmi közepén, a város szélétől messze kint fekvő Déli Buszpályaudvar. A vietnámi busz személyzete roppant udvariatlan és nem túl segítőkész. Amikor azzal a szándékkal, hogy nem árt egy kicsit koplalni, a több mint huszonnégy órás útra három doboz szójatejet veszek, még sejtelmem sincs, hogy a vietnámi konyha még a thai és lao ínyencségekkel összehasonlítva is ellenállhatatlan.
Alig egy óra késéssel ki is fut a belső emeletes, galériás busz. A keskeny középfolyosó két oldalán, amelyen még a lehetetlenül vékony vietnámiak is alig férnek el, az emeleten dönthető, fekvő bőrfotelek, a földszinten kapszulaszerű sárkányokkal hímzett fekvő ülések sorakoznak. A cipőt az ajtó melletti szekrénybe kell tenni, bent már csak zokniban vagy mezítláb lehet mozogni. Beszuszakolom magam a kijelölt utas sejtbe, és megpróbálom magam olyan kicsire összehúzni, amennyire csak lehet. A lábam az előttem fekvő ülése alá be lehet dugni, így majdnem fekvő helyzetben „bizniszklássz”-on érzem magam.
Presztízs MagazinEddig főleg japán kocsiknál tapasztaltam, hogy az ülés a fejtámlával együtt alig ér a fejemig, most a buszon is hasonló a helyzet. Nem úgy, mint Latin-Amerikában, ahol a tíz óránál hosszabb buszutakon takarosan csomagolt ebédet, itt semmit sem szolgálnak fel.
A buszon találkozom egy kedves orosz párral. Anasztázia és Leonyid a moszkvai egyetemről kikerülve nyugat-keleti világkörüli útjuk befejező szakaszához érkeznek. Vietnám után még körbestoppolják Japánt, majd Vlagyivosztokból a Transz-Szibériai expresszel hazamennek. Sokat beszélgetünk, elismerően bólogatnak afrikai kalandjaim hallatán, sajnálják, hogy Afrikát teljes egészében kihagyták. Leo, akárhányszor leszállnak, kérdés és kérés nélkül hoz nekem is enni- és innivalót. Hármas érzést táplálok irányukban, bár kevés orosz embert ismerek, és az országukban még nem jártam. Az Orosz Föderáció (korábban Szovjetunió, még korábban cári Oroszország) külpolitikáját mindig is elítéltem. A Tunéziában, Marokkóban, Egyiptomban látott újgazdag orosz turistacsoportok – néha hordák – viselkedése enyhén szólva is kritikán aluli volt. De itt vannak az orosz hátizsákos utazók, akikkel majdnem minden országban találkozom, és akiket néha otthon is volt szerencsém vendégül látni. Ők a világ legnyitottabb, legszerethetőbb emberei, akik rögtön testvérükként fogadtak el engem is.
Az orosz emberekkel kapcsolatban egyszerűen nem áll össze a kép.
 
Presztízs MagazinA kisebb – ha élni akar – elengedi a nagyobbat
 
Reggel fél hatkor a bezárt határátkelőn átbocsátásra várunk. Leo intézi az útlevelem, a tulajdonost és engem kivéve mindenkinek le kell szállni. Az egyes számú emeleti ágyon felpolcolt lábbal fetrengő tulaj a szemem láttára fizeti le a vámos tisztet. Vaskos pénzköteget tesz a busz forgalmijába, amit odalent a tiszt elégedett vigyorral az arcán vág zsebre. Idefent a tulajdonos láblógatva-hahotázva, leereszkedően paskolgatja a vizsgálódó kiskatona kopaszát. – Csak nyugodtan, kisfiam, mindannyian a kezemben vagytok…
Vietnámba érve a jól ismert izgatottság lesz úrrá rajtam. Hurrá, hurrá, hurrá! A táj csodálatos, a keskeny kátyús út mentén nyaktörő zöld meredélyek szakadnak le a semmibe. A busz vezetője a fülsiketítő hangkürttel, mint valami audio-csodafegyverrel kanyarról kanyarra tör előre, de amikor a hajtűkanyarban kamionnal találkozunk, nincs mese, a busznak kell visszatolatnia és ilyenkor rohadtul nem szeretnék a sofőr helyében lenni. Sőt, még a magaméban is alig. Amikor Laoszban Luang Nam Tha-ból Luang Prabangba hasítottunk a turbófeltöltős szuper-minibusszal a viharfekete záporos éjszakában a szerpentineken, a mellettem ülő, az utat végighányó tízéves forma lánykát, hogy le ne bukfencezzen az ülésről, én fogtam, de a sofőrnek esze ágában sem állt lelassítani.
Délután két óra körül megérkezünk a tengerparti városba, Vinh-be, ahol átszállunk egy másik, még minikuckósabb rendszerű buszra, amelyiken három sorban kétemeletes kapszulák sorakoznak. Ehhez a forgalomhoz hasonlót eddig csak Kongóban, Kinshasa-ban láttam. A közúti közlekedésnek is nevezhető hajmeresztő előzési manőverek tömkelegéből álló vesszőfutás éves egyenlege több mint tizenháromezer halott az utakon. Az egyetlen szabály evidens: a kisebb – ha élni akar –, elengedi a nagyobbat.
Este kilenc körül a pályaudvaron a thaiföldi tisztaság és laoszi festői rendetlenség után hátrahőkölök a bűztől és mocsoktól. A kimerítő út után taxiba ülve kényeztetem magam, irány az Óváros, az „Old Cartier”, így félig angolul, félig franciául. Egy sarki kifőzdében elvesztem vietnámi-konyha szüzességem. Minden, szó szerint minden a kosztól tapad, de a vacsora isteni finom és nagyon örülök, hogy a kaptárbuszból végre kiszabadultam a levegőre.
Presztízs MagazinA vendéglőben rám tapadt Csang nevezetű igazán kitartó önkéntes segítővel sem találok hozzáférhető szállást. Hanoiban gyakorlatilag hajléktalan vagyok, csak a Hilton és társai akadálymentesek, de az nem fér bele a hátizsákos etikettbe és bukszába. A belvárosban a Hoan Kiem tó mellett alszom egy padon. Bár sokak szerint a Hanoi éjszaka roppant veszélyes, töretlen hittel bízom benne, hogy szerencsém lesz, és velem nem történik semmi rossz.
Éjfélig az utcákat rovom, várom, hogy elfáradjon és elálmosodjon a testem. Séta közben – a belváros csodáit látva – az utazás és megérkezés rossz emlékei fénysebességgel halványulnak. Éjjel egy óra körül a parkban egy vasbeton padon ülve várom, hogy kissé csillapodjon a város lüktető őrülete. A Hoan Kiem tó körül, mint egy gigantikus versenypályán robogósok tízezrei jönnek-mennek, a padokon szerelmespárok ezrei enyelegnek, a nyíltszíni edzőpályákon izmok fejlődnek. Nyilván itt is van tévé és internet, de az emberek nagy többsége a fárasztó munkanap végeztével, a vacsora elfogyasztása és a fürdés után kiáramlik az utcára.
A vietnámi ember menthetetlenül munkamániás, ha belefáradt, akkor valami másféle tevékenységgel pihenteti magát. Pizsamában gyalogolnak, futnak, tornásznak, beszélgetnek késő éjszakába nyúlóan.
 
Presztízs MagazinBeugrik a megboldogult Robin Williams „Jó reggelt, Vietnám!”-ja
 
A meleg és kényelmetlen betonpadon testem lassan álomba ernyed, az agyam még rövid ideig tudatában van a ketyegő időnek… A világlátás nálam úgy működik, hogy végtelen lelkesedéssel, minimális körültekintéssel és nulla tervezéssel fejest ugrok az ismeretlenbe, majd néha a helyszínen döbbenek rá, hogy már megint túl sok az üröm az örömben, túl sok a fájdalmas tűrnivaló és kevés a katarzist okozó élmény. Valamint arra is, hogy ezt Afrikában vagy Latin-Amerikában sakktábla-mintában, hottentotta színben már mind láttam.
Most inkább lennék otthon, mint itt hajléktalanul az utcán Vietnamban. El nem tudtam képzelni, mekkora akadályokba ütközök majd itt „Indokínában” is. Fekete karma által vert fehér elefánt vagyok, aki nem kell senkinek, sokan rám sem mernek nézni. A buddhisták szerint a kerekesszék egyenlő a rossz karmával, azaz korábbi életemben rossz ember voltam, amiért most bűnhődök. Lehet, hogy így van, ki tudja – majd kiderül a következő életemben.
Az ilyen pillanatokban, a kisagy mélyén állandóan ott lapul a ki nem mondott alattomos gondolat: „Mi a fészkes jó fenét keresek én itt?” A választ régóta tudom, de az eszközt nem találom. Se quad, se ló, se öszvér, se szamár, se kordé, se csónak nincs, amivel felfedezhetném Vietnámnak azt az arcát, amire vágyom. A Zemplénben és Bükkben egy nap alatt több állatot láttam, mint itt egy hónap alatt. Ide bulizni járnak a fiatal ál-hátizsákosok és pihenni a konszolidált nyugati nyugdíjasok. Zsúfolt turistakonzervben főve egy újabb fővárosban mérgezem a tüdőm mindenféle dioxiddal és monoxiddal…
Presztízs MagazinHajnalban zenére szemerkélő esőre ébredek. A placcon már különböző korú nők tornáznak frissen. Ne, még ne, még kérek pár percet… Eláll az eső.
A tegnap esti súlyos gondolatok és gyakorlati nehézségek után ma reggel igazi fényt jelent egy Tha nevű lány. Hét körül többször arra ébredek, mintha ülne mellettem valaki. Azt hiszem, álmodok, de mégsem! Felülök és ez a lány mellettem, aki leginkább alsó tagozatos általános iskolásnak néz ki, pedig egyetemista, hangos „Godd Morning, Sir!”-rel köszönt és igazi! Óhatatlanul beugrik a megboldogult Robin Williams „Jó reggelt, Vietnám!”-ja. Miért ne, csakazértis jóreggeltvietnám…
Tha lejött tornázni, észrevette, hogy a padon hátizsákkal a fejem alatt és a lábaimat a székhez kötözve alszom. Érdekesnek talált és ideült mellém jó reggelt kívánni. Amit még vagy ötször, hangról hangra megismétel, mire rájövök, hogy ez nem valami zönge lecke, hanem angol. Így esett meg Hanoiban az első reggelen, hogy a csipát dörzsölve a szememből a "machine" szó számára kiejthetetlen „es” hangját tanítottam kántálva, miközben ő szakadt hálózsákom varrta apró gyöngyöltésekkel.
 
Átlag: 4.5