Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Szerelem, amelyért érdemes küzdeni

Serfőző Attila szerint az El Camino mindenkinek a saját útja kell, hogy legyen

dr. Szász Adrián | archív | 2020.07.31. |
Szerelem, amelyért érdemes küzdeni
Nemsoká behúzhatja a hatodik ikszet, és már az első öt alatt sem unatkozott. Egész fiatalon ökölvívóként ismerték meg sokan – főleg Debrecen környékén, mert odavalósi –, majd az üzleti életben is ringbe szállt. Mire stabil egzisztenciát teremtett magának és a családjának, kedve lett a festészet, az irodalom, majd a zene területén is kalandozni: vászonra vitte a gondolatait, verseket, novellákat írt, érett fejjel gitározni tanult. Közben bokszbíróként és bokszedzőként is bizonyított. Ám ez korántsem minden: Serfőző Attila 2013 óta összesen hat alkalommal járta végig a Szent Jakab-zarándokút, vagyis az El Camino öt különböző útvonalát, bő 4500 kilométert gyalogolva a fésűkagyló-emblémával jelölt ösvényeken. Fogadunk, ha rajta múlik, lesz az a 4500 még 5000 is!
A megrakott hamutál esete
 
– Mi vesz rá egy sikeres üzletembert, sportembert és művészt – így, egy személyben – hogy ötven felett egyszer csak nekivágjon az El Caminónak?
– Korábban nem tudtam, hol van Santiago de Compostela, a neve alapján Dél-Amerikába helyeztem volna. De az első utam előtti évben – 2012-ben – utánanéztem, és onnantól nem hagyott nyugodni a gondolat: ha már van egy ilyen út, ráadásul Spanyolországban, nekem végig kell mennem rajta. Kiderítettem, mikor érdemes. Nem iskolai szünetben, mert akkor rengeteg a diák, nemigen van szállás, július környéke meg borzasztó meleg. Végül áprilist néztem ki, és – egy március végi startot leszámítva, amikor a hosszabb, ezer kilométeres Via de la Platát jártam be Sevillából indulva – minden évben akkor mentem. Elsőre Párizsba repültem, ahonnan majdnem lekéstem a vonatot – amiről még buszra is át kellett szállnom –, mert elkeveredett a reptéren a hátizsákom, de a vonat kivételesen tíz perc késéssel indult, és pont ennyi kellett, hogy elérjem. Kalandos volt. Sorsszerű…
Presztízs Magazin– Hogyan lehet egy ekkora kalandra már elsőre jól felkészülni?
– Akkoriban igen sok bokszedzésem volt, topon éreztem magam, de hogy őszinte legyek: erre nem lehet felkészülni. A sportok egyik fajtája sem készít fel ilyen kihívásra. Két hét után lelkileg felőrlődsz, testileg bekoszolódsz, az El Camino nem a piperkőcök világa. Persze aztán szép lassan összerakod magad. Belőlem az első utam egy pontján egyszerűen kiürült a protein, ilyen hosszú igénybevételnek még sohasem voltam kitéve. Úgy fájtak a térdeim, hogy alig bírtam menni. Támolyogtam, mint egy hadifogságból hazakerült katona. Bementem az egyik városban egy patikába, ott egyből tudták, mi a bajom, a fickó levett a háta mögül valamit, benyomtam belőle kettőt, és már a tudattól jobban lettem, hogy van segítség. Látszott, hogy nem én voltam az első, aki így járt, pár nap kellett, hogy teljesen rendbe jöjjek. Úgyhogy erre legfeljebb jó táplálkozással, vitaminszedéssel lehet készülni, de szerencsére nagyon sok gyógyszertár van az út – legalábbis a legnépszerűbb, a francia Camino – mentén. Az el van látva szállásokkal, boltokkal, bárokkal is. Ellentétben például a sevillai útvonallal.
– Azt hallani, a helyi lakosság mindenütt extrém módon segítőkész…
– Spanyolország ebből a szempontból is fantasztikus: megérint a szeretet, miközben a kapkodás, a „piszkoskodás” abszolút hiánycikk. Az emberek lojálisak a másikhoz: van, hogy valakinek az udvarán visz keresztül az út, de őt ez sem zavarja, tesz-vesz, közben vonulnak át a hátizsákos emberkék. Ha eltévedsz, ugyanolyan elánnal segítenek, mint az előtted vagy az utánad jövőnek, mutogatnak, hadarnak a nyelvükön, míg meg nem érted, merre kell tartanod. Igazán dicséretes a hozzáállásuk!
Presztízs Magazin– Az mindegyik évben magától értetődő volt, hogy egyedül indulsz útnak?
– Az El Camino mindenkinek a saját útja kell, hogy legyen. Más kérdés, hogy esténként a szállásokon összeverődtök ugyanazokkal, megismeritek egymást, barátságok szövődnek, hisz hetekről beszélünk. De menet közben nem vágysz beszélgetni – azért mentél, hogy magaddal beszéld meg a dolgaidat.
– Neked sikerült?
– Hamar kiderült, hogy ez sokkal többet fog adni annál, mint hogy elmondhatom majd magamról: megjártam a Caminót. Másodjára már hívott az út, elsőre annyira jól éreztem magam tőle. Lelkileg felszabadított, jó volt kiadni azt a sok mindent, ami a hosszú évtizedek alatt belül felhalmozódott. Kiénekelni, kibeszélni, kiszenvedni magamból. Mint amikor egy megrakott hamutálat végre kiborítanak, és lemossák a felületéről a sok kátrányt. Útközben saját magam szórakoztatására énekeltem aktuális slágereket, a kedvenc dalaimat. Jó lett volna, ha valaki titokban felveszi, most visszanézném, mit műveltem! Szavaltam is belülről jövő strófákat, azaz „alkottam” is valamicskét.
 
Lábak a sárban, füst a fejek felett
 
– A zarándoklat gyakorlati nehézségeihez mennyire volt nehéz hozzászoknod?
– Fokozatosan sikerült. A francia Camino a határ francia oldaláról indul, de az első szállás már Spanyolországban van. Ott még viszonylag rendezett a társaság, majd napról napra viselődnek meg, morzsolódnak le az emberek. Nemtől függetlenül általában minimum tízen aludtunk egy légtérben emeletes ágyakon, volt egy hely, ahol hatvannégyen! Elmondani nem lehet, ott milyen zaj meg bűz volt… De a Caminón még ezt is bírod. A körülményekhez képest a tisztaságra nem lehetett panasz, mindenütt szállásfelügyelők fogadtak, ők ütötték bele a bélyegzőt a kis zarándokútlevelünkbe, írták bele a nevünket a nagykönyvbe. Ahol fizetni kellett, ott 5-11 euró volt a szállás, de sok helyen ingyenes. Megmutatták az ágyadat, ha szerencséd volt, járt hozzá takaró, ha nem, a hálózsákodban aludtál. Elmondták, hol tudsz ételt venni, vagy kértél egységesen 11 euróért zarándokmenüt, ami két fogásból plusz egy almából vagy csokiból állt. Ha spóroltál, a boltot választottad, amit vettél, abból melegíthettél, főzhettél is a szálláson, na, nem töltött káposztát… De ha valaki főzött, beleadhattál pénzt, és nagyobb adagot készített, neked is. Bort fillérekért lehetett kapni, érdemes volt a sörről is átállni. Plusz mindennel elláttak, amire szükséged volt, például cérnával, ha valamid elszakadt.
Presztízs Magazin– A cuccaidat hogyan válogattad, hogy mindened legyen, de kezelhető méretű maradjon a zsák? 
– Az biztos, hogy egy idő után minden egyes dekát nagyon nehéznek érzel. Én az első utamra hét és fél kilós zsákot vittem, az utolsóra már csak négykilóst. A zarándokboltokban a lehető legkönnyebb hálózsákot tudod beszerezni, és minden ruhadarabból elég egy, hiszen mosni is lehet a szállásokon. Persze a legjobb a saját bőrödön megtanulni, hogy mi szükséges és mi nem, volt olyan német társunk, aki még hajszárítót is hozott… Folyadék mindig legyen nálad, de csak annyi, amennyi tényleg elfogy! A térkép alapján tudtam, mikor meddig húzom ki vízzel, például, ha emelkedő volt, több kellett, hogy be ne sűrűsödjön a vérem. Előfordult, hogy elmértem, de ahogy mondtam, minden spanyol segítőkész, nem is tudom, hogy viselik ilyen türelemmel azt a sok embert! Bementem egy udvarba, és a hosszú locsolócsőből engedtem a számba a forró vizet, olyan szomjas voltam, de ez sem zavarta a háziakat. Még a távolról veszélyesnek tűnő kutyák is barátságosak voltak közelről.
– Kerültél akár egyszer is bármilyen veszélybe?
– Kívülről érkező veszélybe sosem. Ami viszont „tipikus én”: a portugál Caminón egyszer csak egy kis viadukthoz értem, ami olyan keskeny volt, hogy épp csak egy ember fért el rajta. Alattam mély szakadék, négykézláb, halálfélelemmel haladtam át. Amikor átértem, láttam, hogy volt egy kerülő, mindenki más arra ment, csak én nem… A francia Camino persze jobban ki van taposva, mint a portugál, utóbbi Lisszabontól vagy 150 kilométeren át közúton visz, ami kiábrándító. Mert a zarándok nem azt szereti, ha rádudálnak az autók, hanem azt, ha beleragadhat a lába a sárba.
Presztízs Magazin– Mennyire állt közel hozzád az a puritánság, amit meg kellett élned hosszú heteken át?
– Minden nap borotválkozó ember vagyok, a tisztálkodást itthon szinte még túlzásba is viszem. De ott hamar alkalmazkodsz a szabályokhoz, mint a katonaságnál. Az első sorakozónál még a seregben is nézel, hogy hogyan mernek veled így beszélni, aztán másfél óra múlva már tudod, hol a helyed. Itt volt, hogy egy hétig sem borotválkoztam – én, aki itthon el nem indulna reggel anélkül. Viszont miután hazajöttem, hamar visszarendeződtem. A változások inkább lelki téren szólnak hosszú távra.
– Ezeket miben éled meg?
– Sokszor eszembe jut az út. Amikor valaki a környezetemben – mai szóval élve – túltolja a dolgokat, belegondolok, hogy istenem, ha egy hétig esne rád az eső, és esélyed sem lenne megszáradni, mert reggel indulsz újra, megtudnád, mennyit ér a nyavalygás! Sokan megérdemelnének egy Caminót, mindjárt máshogy látnák a világot. Amikor beérsz Santiagóba, az még hatodjára is akkora katarzis – pedig én már az ajtónállót meg a koldusnőt is ismerem a kapuban –, amikor átöleled Szent Jakab aranyszobrát, az valami csoda! Minden délben misén üdvözlik az újonnan érkezett zarándokokat, mondják külön, melyik nemzetből hányan jöttek – volt, hogy magyar csak én voltam, miattam köszöntötték „a magyarokat”... A végén egy embermagasságú füstölőt lóbálnak meg a fejünk felett, a tömjénfüst mindenkit átjár. Ahogy suhog a fejed felett, azt egyszerűen nem lehet megunni.
 
Van még bakancs a bakancslistán
 
Presztízs Magazin– Mi járt közben a fejedben?
– Nagyon büszke voltam, megveregettem a vállam, amiért ennyi idősen is egész jól bírtam. Ha esett, ha fújt, ha fájt, arra is gondoltam, hogy akik otthon maradtak, ugyancsak büszkék rám. Nagyon jó erőfelmérő egyébként. Bármilyen testi-lelki bajod van, az a Caminón előjön, de nagyon. Vagy, ha a szervezeted kitart, akkor csak utána, itthon. Így jártam egy fogfájással hazafelé a repülőn, amire itthon mondta az orvos: hogyhogy csak most érzem, már rég be lehetett gyulladva. A testem tudta, hogy ki kell bírnia. És persze elmélkedni is van időd magadon, a környezeteden, ki hogy viszonyul hozzád, te hogy viszonyulsz a szeretteidhez és a „kevésbé szeretteidhez”. De mindenki máshogy éli meg. Egy húszéves német sráccal is beszélgettem, és húszévesen ugye még azt sem tudod elképzelni, hogy valaha 23 leszel… Nemhogy negyven. Nyilván a Caminót is másként éled meg olyan fiatalon.
– Kivel hogyan kommunikáltál? Az itthoniakkal, a világgal, az ottaniakkal?
Presztízs Magazin– A családnál mindig „lejelentkeztem”, ha odaértem valahova, de a napi dolgokat egyáltalán nem követtem az interneten. Térképet is papíralapon vettem, igaz, azon rövidebb etapokra volt osztva a táv, a francia Camino 36 napra, én 27 alatt jártam meg. A napi 20 kilométert „betegágyként” éltem volna meg, úgyhogy mentem 40-eket, egyszer 53-at. A társasággal a szálláson megbeszéltük, másnap este hol találkozunk, és ki gyorsabban, ki lassabban, de befutott. A végén általában mindenki ott ette a menüt az asztalnál. Németül jól beszélek, angolul is megértetem magam, sőt a végére a spanyol meg a portugál is egész jól ment, főleg, ha sört kellett kérni. Az eleje amúgy olyan, mint a Csillagok háborúja első részében, amikor bemennek a kocsmába, és mindenféle nép gagyog a saját nyelvén, ám végül mindenki megérti, mit akar a másik. Ha máshogy nem, hát kézzel-lábbal, mutogatva.
– Az ötféle útvonal közül melyik volt a legnehezebb, és melyik a leglátványosabb?
– Amikor a franciát másodszor jártam be, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy „milyen könnyű”. Mert az északi, a Camino del Norte a szintkülönbségek miatt sokkal embert próbálóbb. Azt hittem, elsétálgatunk fürdőpapucsban a tengerparton, de nem: hegyen-völgyön át, gyenge szálláskínálattal – ha már nem akarsz menni, de még meg kell tenned öt kilométert, mert nincs szállás, az meggyötör azért… A leglátványosabb pedig – nekem – a Sevillából induló volt, az ezer kilométeres. A napon fekete lettem, mint a csoki, aztán meg havazott rám. Csodás tájakat, gyönyörű városokat láttam, pedig még tenger sem volt. A 370 kilométer körüli Camino Primitivo volt állítólag Szent Jakab eredeti útja, és a legnehezebb, de az a „rövidsége” miatt engem nem viselt meg annyira, mint amikor még 400-at kellett mennem ahhoz, hogy elkezdhessek a felétől visszafelé számolni, mint egy kisgyerek…
Presztízs Magazin– Az a „kisgyerek” idén lesz hatvan – tervezel további Caminókat?
– Úgy volt, hogy megyek idén is a franciára, de csak valahonnan a közepétől indulva, úgy, hogy pont a születésnapomon, július 13-án ölelhessem át a szobrot Santiagóban, de mégse főjek négy héten át a nyári hőségben. Ez volt az álmom, de sajnos nem jön össze. Pedig nagyon vágynék egy „utolsóra”, igaz, már az elsőről is azt hittem, hogy az utolsó is lesz… Aztán, amint újra jó idő lett, már viszketett a lábam. Jövőre biztosan pótolom az ideit, muszáj kezelni az űrt a lelkemben. Csúsztatott szülinap lesz. Nem is rossz ötlet: eltolom, és úgy veszem, hogy egy évet nyertem, csak jövőre leszek hatvan!
– Még egy dolgot tisztázzunk, hátha más is kedvet kap a beszélgetésünk alapján a Szent Jakab-úthoz. Költségekben mi a leghúzósabb benne?
Presztízs Magazin– Odaútra repülőjegyet, vonatot jó előre tudsz foglalni, így inkább a visszaút a drága, aminek az időpontját előre nem tudod, mert sok mindentől függ: mikor érsz célba, egyáltalán végigmész-e. A másik komoly tétel egy jó bakancs, ami az alfája és az omegája az egésznek, abból kell a hetvenezer forintos, ha nem akarod félúton eldobni, és ott helyben venni egy olyat, amilyet már itthon kellett volna. Ha erre nem áldozol, elbukhatsz.  Én előtte itthon abban is aludtam, hogy megszokja a lábam. Fontos egy jó hátizsák meg egy kb. húszezres zarándoknadrág is. Olcsóbban viszont itthon sem élsz meg, mint ott, a szállásról és a kajáról már beszéltünk. Volt persze, hogy halat ettem hallal, meg polipot, amit előtte soha, de ott megszerettem. Az meg, hogy ki tudsz-e szakadni annyi időre a munkádból, hogy a teljes utat végigjárd, szerencse és logisztika kérdése. Találkoztam olyannal is, aki tíz napra ment, mert annyi szabadsága volt, jövőre onnan folytatja, ahol az lejárt. De én azt javaslom, ha teheted, járd végig egyben! Ha megszenvedtél az úton, ha lefogytál iksz kilót, ha a bakancsod is lerongyolódott – mert a hetvenezres is le fog –, a megérkezés is katartikusabb. Mert melyiknek van nagyobb súlya, mit becsülsz jobban? Ha könnyen jön egy szerelem, vagy ha megküzdöttél érte…
Még nincs értékelve