Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Yaviza: a város autó nélkül

Panama III.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2016.04.22. |
Nagy Bendegúz
Yaviza: a város autó nélkül
Mottó: „A kunák egy nagyjából 35 ezer főt számláló dél-amerikai indián nép, többségük politikai autonóm rezervátumban él. A csibcsan indiánokkal együtt érkeztek a mai Kolumbia területére, ahonnan a XVI. századi spanyol hódítások után húzódtak fel jelenlegi területükre. A XX. század elején a panamai kormány megkísérelte beolvasztani őket és felszámolni a hagyományaikat, ami 1925-ben egy rövid, de sikeres lázadáshoz vezetett; majd a békekötés során bizonyos fokú kulturális autonómiát kaptak. A kuna nők híres népviselete a mola, mely egy kivágott minták egymásra varrásával kapott, élénk színű panel a blúzukon. Matrilineáris társadalomban élnek, házasodáskor a férj költözik a feleség családjához. A XVI. századi spanyol hódítók mészárlásai során számuk ötezerre csökkent. Mitológiájukban az albínóknak kitüntetett szerepük van, ők a Hold gyermekei, feladatuk megvédeni a Holdat egy sárkány ellen, amely a holdfogyatkozások során megpróbálja felfalni. Ilyenkor csak ők hagyhatják el hajlékukat, hogy speciális íjjal az égre nyilazva legyőzzék a sárkányt.” (Forrás: Wikipédia, a szabad enciklopédia)
Raktárszállás: spártai körülmények
 
Szakadó esőben kötünk ki egy kopottas mólónál. Yaviza a metropoliszok szmogjában fuldokló politikus és egyszerű városlakó vágyainak utópisztikus megtestesülése lehetne: az autók nélküli város, a folyópartra épült mini sétáló-városállam. Könnyes búcsút veszek Eusebio-tól, de ugyanakkor nevetnem is kell. Itt áll egy egyetemet végzett földrajztanár a fővárosból, akit egy olyan faluba delegáltak, amelyik még a térképen sem szerepel. Ez az igazi küldetéstudat: keresi tovább Uniont, az elveszett falut. Eusebio-nak nagy baja lehet a világgal és önmagával, mert még az elválás pillanatában sem tud a kedvemért egy hamis félmosolyt csalni az arcára, csak néz rám bánatosan a nagy őszintebarna szemeivel.
Presztízs MagazinTanácstalanul lógatom a karjaim a kikötőben. Hotel vagy szálláshely nincs, a kikötőben árválkodó napszámosoknak fenntartott vendégház is tele. Az eső rendíthetetlen intenzitással szakad, majd hirtelen valaki odafent elzárja a csapot, és teljes fényerőre kapcsolja a napot, ami földöntúli színű fényben ragyogva a folyó felett pöffeszkedő kövér szivárvány alatt bevilágítja ezt a zöld paradicsomot.
Egy Franklin nevezetű helybéli kereskedő vesz oltalmazó szárnyai alá, szálláshelyet keresve vele járjuk körbe a települést. Meséli, hogy nemrég egy Melinda nevezetű önkéntes magyar tanítónő töltött itt hat hónapot. Franklin feltartóztathatatlanul kérdez és áradozik Magyarországról. Dióhéjban beszámolok neki vérzivataros történelmünkről a honfoglalástól napjainkig. Csóválja a fejét, nem érti. Ennyi háború után azon sem csodálkozna, ha én lennék az utolsó élő magyar.
Franklin egyik ismerőse most épített egy raktárt a folyóparton, ha nem bánom a spártai körülményeket, szívesen vendégül látna. Beállítanak nekem egy vaspálcákon álló tábori ágyat, és máris kész a rezidencia. A csomagomat az ágy mellett hagyom, és elindulok körülnézni. Alig teszem ki a lábam, kikapcsol a napfény, ömlik tovább az áldás. A vízfüggönyként szakadó záporra ügyet sem vetve az aszfaltozott sportpályán izmos kamaszok mezítláb rúgják a bőrt.
A helyi iskola felé kanyarodva megállapítom, hogy olyan, mintha a buszból látott kis dzsungeliskolát mindkét irányba kétszeresére zoomolták volna. A bejáratnál stílusosan öreg hajódeszkára festett tábla: ’Bienvenidos. Centro de education basica general José del Carmen Mejia’, azaz Isten hozta a José del Carmen Mejia általános alapoktatási központban. Kiderül, hogy a tábla nem csupán divatos szófordulat. Váratlan betoppanóként is rég nem látott vendégként fogadnak.
Presztízs MagazinA gyermekek székkel egybeépített saját padban ülnek. Visszagondolva az én erdélyi iskolámra, ennek a rendszernek több előnye és hátránya is van, ami – attól függően, hogy a tanár vagy a diák szempontjából nézzük – tökéletesen ugyanaz. A széket nem lehet billegtetni, és sokkal nehezebb stikában beszélgetni óra közben. A legtöbb gyermek mintegy kipárnázva a kemény háttámlát, a táskáját maga mögé akasztja fel.
Szemet gyönyörködtető látvány a ruhára ugyan egyforma, de fejben, kívül és belül különböző gyermek. Az ingektől eltekintve csak a szemük és foguk fehérje vakít a félhomályos tanteremben.
Az iskolások minden teremben hangos ’Buenos Dias, Senor!’-al, „Jó napot, Uram!”-mal köszöntenek, és végkimerülésig integetnek. Helyesírási gyakorlat folyik. Egy kislány hibátlanul írja a feladatul kirótt szavakat a táblára, amit mindenki hosszasan megtapsol. Majd a következőt, és a rákövetkezőt is. Hát igen. Egy kisgyermeknek leginkább elismerésre és bátorításra van szüksége, de semmi kétségem afelől, hogy a rosszaságért dorgálás vagy nádpálca formájában megkapja az ellenkezőjét is.
A szünetben a folyosón körém sereglenek, és csak most esik le, hogy Úristen, a távolból egyöntetűen tejcsoki-gyermekek közelről mennyire különbözőek. Tisztavérű kuna indián, fekete, fehér vér és ezek mindenféle gyönyörű kombinációja vigyorog pimaszul az orrom előtt.
 
Ébenfából faragott gyermek, divatlapra kívánkozó kamaszlány
 
Presztízs MagazinAz egyik utcán csodás csokibarna testekbe zárt, fülig érően vigyorgó gyermekarcok színpompás rucikba öltözve verik a tam-tamot. Amint észrevesznek, rákapcsolnak, és teljes hangerővel produkálják magukat. A fiúk műanyag kukák fenekén, a legkisebbek vasedényeken, villával verik a ritmust. A lányok színes esernyőket pörgetnek a kezükben, mindenki ugrabugrálva táncol és énekel, mint egy seregnyi eszét vesztett kiskecske. A nagyobbak lábán műanyag papucs csattog, a kisebbek meztélláb verik a taktust a vizes flaszteron. Kíváncsi lennék, hogy én vagy ők vannak jobban ledöbbenve.
Nem értem miért örülnek nekem ennyire. Majd leesik a tantusz. Többen közülük láttak ma az iskolában. Jobban megnézem őket, egy-két arcot fel is ismerek. Mutatok az iskola felé, mire kórusban ’Si, si Senor!’, „Igen, igen, Uram!”, válasz jön. Nem csoda, hogy a fegyelmezett egyenruhás csapatot így félig meztelenül éktelen csinnadrattát csapva nem ismertem fel rögtön. Gyönyörűek ezek a gyermekek, mint megannyi életre kelt izmos tej- és étcsokimanó.
Az egyik libabőrős testű kislány mutatóujját a szájába akasztva égnek meredő dróthajával, rezzenéstelen arccal bámul rám. Levegőt sem vesz, annyira lenyűgözi ennek a kerekeken guruló rákvörös képű fehér óriásnak a látványa. Mit nem adna egy ilyen játékszerért…
Yaviza-tól Kolumbia légvonalban alig ötven kilométer, de lehetne akár ezer is, mert semmiféle járható vagy járhatatlan út nem vezet oda. Itt egyszerűen a folyón vagy a levegőben közlekednek az emberek, és sajnos semmiféle folyó nem folyik fel a Darien hegység gerincére. A Karib-tenger partján Puerto Obaldia sincs távolabb, de oda sem vezet út, északról is hegyvonulat választ el a tengertől.
Presztízs MagazinKörvonalazódik, hogy piroggal kell tovább mennem La Palma-ba, onnan Jaque-ba és a Csendes-óceán felől át Kolumbiába. La Palma és Jaque szintén hegyekkel van elválasztva. Bárkit kérdezek, mindenki egyöntetűen azt javasolja, menjek vissza Panamavárosba, és repüljek Bogotába, Kolumbia fővárosába, mert a dzsungelben nemcsak, hogy nem biztonságos közlekedni, de kerekesszékkel lehetetlen. A hegyvidéken nincs határátkelő sem, és ott tanyáznak a ’gerillák’ és a különböző paramilitáris milíciák, akikről fogalmam sincs, hogy ki lehetnek, de a nevük nem hangzik valami kecsegtetően. Viszont egyetlen porcikám sem kívánja, hogy szégyenszemre visszatérjek a fővárosba.
Megkapó szépségű, gerendavázas, deszkával burkolt „falusi spanyol barokk” házak közt csellengek. Az egyik portán bádoggal fedett szárnyék alatt a nagycsalád, plusz három kutya asszisztálása közepette a nagyi kezében csak úgy repkednek a frissen lenyakazott kakas tollai. Mmmm, milyen finom vacsora lesz ebből – mondatja velem a meg-megkorduló gyomrom.
’Ministerio de desarrollo agropecuario. Proyecto de desarrollo rural sostenible de Darien. MIDA – PRODARIEN’ – áll egy örökre nyitva feledett rozsdás kapu felett. A Mezőgazdasági Minisztérium fenntartható mezőgazdasági fejlődési projektjének kapuján lépek éppen be. A spanyol alapkifejezésekkel még nem vagyok tisztában, de ezt szóról szóra értem. Kicsit román, kicsit angol, kicsit olasz, elspanyolosítva.
Manzárdtetős, pálmalevéllel fedett, kör alaprajzú pavilon alatt laptop mögött, mobilos, öltönyös emberek dolgoznak. Megnéznek, de semmit sem kérdeznek, folytatják a munkát. A parton egy gigantikus bambusznád csomóhoz kikötve megtalálom a vízi flottát is. Közte egy kompozit testű dupla hajómotorral szerelt csónakot, amivel órák alatt elérhető bármelyik része ennek a tartománynak.
Presztízs MagazinVisszafelé egy pillanatra állok csak meg a kakasos porta előtt, de máris kirohan egy alsógatyás kisfiú, valamit kiált a nagyinak, és máris invitálnak befelé. Nagyon finom a kakaspörkölt, és kedvesek az itt lakók is. Sokan laknak a portán. Szemmel láthatóan a mátriárka, a nagyi kezében összpontosulnak a szálak. Megcsodálom az izgő-mozgó ébenfából faragott gyerekeket, az egyik roskatag létrafeljáró tetején a két kölyökkutyát és egy hatalmas műanyag fésűt szorongató kamaszlányt, akinek ábrándos arca leginkább valamelyik nagy divatlap címlapjára kívánkozik, és akinek a lábszára szőr tekintetében egy hangyányival marad el a kiskutyákétól. A lány így, ahogy ott üldögél, mégis tökéletes és gyönyörű. És bármennyire hihetetlen, de a folyóparton felfedezek egy gyarmati korból származó, téglából és kőből épült, romos bástyát. Alighogy megállok, a folyóból a víz alól felbukkan egy kisfiú kíváncsi arca, aki kiugrik a vízből, és a válla fölött néha-néha büszkén visszatekintve rám, szélsebesen megmássza az összes megmaradt falat. Olyan keskeny lőréseken préseli át magát, amin egy kövérebb kandúr sem férne át, aztán diadalmas tekintettel guggol a fal tetején. Muszáj megtapsolnom, mire a környező udvarból kicsődülnek az emberek.
 
Bakokra állított, rozsdaette kisteherautó
 
Presztízs MagazinEgy ház sarkába szinte beépítve ékes bizonyítékát találom annak, hogy valaha ide is vezetett út. Egy bakokra állított, rozsdaette kisteherautó. A lökhárító felett oda nem illő, organikus alkatrészként egy fehérhajú, kefefrizurájú öregember rezzenéstelen arca figyel.
A folyóparton hatalmas vöröshangyák katonás menetoszlopban feldarabolt levéldarabokat, egy legalább húszcentis kiszáradt gilisztát és egy kisujjnyi halfejdarabkát cipelnek. Nem szívesen feküdnék egy szál semmiben az útjukba…
A hangyák bűvöletéből kiszabadulva felfedezek a folyó felett egy függő kábelhidat, aminek ráadásul az innenső oldalára segítség nélkül fel tudok ugratni. Több sem kell nekem, átkelek a folyón. A híd közepéről pazar kilátás nyílik a túlpart kanyarulatában a ’kikötőre’, az iskolára, a temetőre, a kifőzdére. A túlsó parton nyilvános telefon is van, egy sütővassal körbetekert fejű asszonyság valakivel már percek óta cseveg. Elszörnyedve nézem a mellette lévő tákolmány-épületet. Az itteni építészek – ha egyáltalán járt errefelé ilyen –, és a kőművesek soha nem hallottak statikáról, állékonyságról, meg hasonló építőipari marhaságokról. Válaszfalból olyan kártyavárakat építenek, hogy az ember azt hinné, bármelyik pillanatban összedől.
Presztízs MagazinAz egyik félig kész, vasbeton pillérekre és lemezre épített, hullámbádoggal fedett deszkaépület mellett egy kamasz lányka kint a szabad természetben fürdik. Egy kétszáz literes szabványhordóból vízszintesen félbevágott öblítős flakonnal dönti a fejére és habos testére a vizet. Azon meg sem lepődöm már, hogy a hordó rozsdás – milyen is lenne ennyi esőben? A festéket már évekkel ezelőtt ledobta magáról. Na de a lányka, ő igen! Ő ruhában fürdik, egyúttal azt is kimossa. Térdig érő nadrág, bugyi, ujjatlan fekete trikó és fekete melltartó van rajta. Nem zavarja, hogy nézem. Jól beszappanozza mindenét, kívülről megdörzsöli a ruháit, a ruhák alá nyúlva a bőrét is, leöblíti a habot, és máris készen van. Minek az a sok hókuszpókusz a fürdőszobával?
Azt már nem várom meg, de elképzelem, ahogy kiül a napra az aznapi leckével, és egy pillanat alatt meg is szárad.
Átlag: 4